Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Sáfrány Ferenc

Révész Szabó Csaba fotója

Nagy melós ember ő, tisztességes polgári szakmával, aki még Zentán kezdte az életet, tőlem vagy tizenhat évvel fiatalabban, és amikor a régi szép időkről mesélt, szeme sarkában ott láttam az oly jól ismert, megbújó könnyeket, az el-elcsukló hang csak még rátett néhány lapáttal. Sorstársak vagyunk. Ez tagadhatatlan. Ő is elindult 91 júliusában az őrület elől, keresve valami kapaszkodót, hogy Szegeden telepedjen le, ahol a szintén Zentáról származó tanítónő feleségével és két ikerfiával él. Kertes házban, ami azért fontos, mert bennünket is a kutyák hoztak össze. Még a Laki koncerten történt, hogy Ildikónak elpanaszkodtam életem egyik nagy döntési kényszer kételyét, miközben Csaba után érdeklődtem, miért nem ő dobol itt ma este?

„Mert máshol van fellépése.” – jött a tömör válasz, majd a kétely feloldása: „Ha bármi gondod adódik a kutyával, mi szívesen befogadjuk a miénk mellé, úgyis társat keresünk Philipnek.” Nos, gondom akadt éppen elég. Nem véletlenül írtam én, anno, megőrültem, de ilyen a szerelem, első látásra, még ha egy kis kutyáról van is szó. Pablo azóta felnőtt és a társasházunkban üldözött, nem szívesen látott vendég lett. Az emberek egy közösségben már csak ilyenek. Főleg itt. Az oly édes anyaországban. Mivel feleslegesnek találtam bármilyen vita ész és nem ész érvek alapján történő lebonyolítását, aminek a vége szerb terrorista lett volna, azzal a megjegyzéssel, eredj már haza, úgy döntöttem, kiviszem a kutyát, akár milyen nehéz is, Csabához. Azóta a kutya is jól érzi magát, a szomszédok is, csak nekem van némi lelki gondom, de azt megoldom. Egyre többet vagyok együtt Csabával, beszélgetve, miközben a kutyák vígan hancúroznak a hatalmas kertben.

„Amikor átjöttem, Békéscsabán voltam a táborban. Mindjárt megfogtam a munka nehezebb végét, legyen az, bármi, hogy valamiféle alapot verjek le, de minél előbb, mert azt láttam, ez eltart egy jó ideig.” – kezdi mondókáját, mint aki magának mesél. Majd átjött Szegedre, hogy közelebb legyen gyökereihez. Ekkor egy kicsit megnyugodott.

Lelkes amatőrnek nevezi önmagát, teljesen autodidakta, aki valahol ötéves korában a párnákon kezdte a dobolást. Zeneiskolába nem járt, egy órát se, amit ma már nagyon sajnál, de az idő kerekét visszaforgatni képtelen. Kottát sem tud olvasni, ami megnehezíti fejlődését, de pótolja ezt valami benne mélyen lakozó őstehetséggel. Fülei és érzéke a dobverőkkel való bánásmódhoz valami olyan sajátos, hogy akik nem ismerik, nem is hiszik el, hogy nem valamelyik zeneakadémián végzett. Engem is meglepett, amikor erről mesélt. Hisz láttam és hallgattam őt jó néhányszor a zenei pályán legkülönfélébb zenekari felállásokban dobolni.

„Az első dobszerelést tizenhárom éves koromben, titokban vettem meg. Szüleim sem tudtak róla. Egy lepukkant készletre kell itt gondolni, ahol még a cintányérok hiányoztak, de én voltam akkor a legboldogabb gyerek a világon. Addig a napig minden máson doboltam, ami a kezem ügyébe került, a műanyag vödröktől kezdve a jó isten emlékszik már rá, min nem.” – mesél vidám átéléssel a korai kezdetekről. Majd jöttek az első elemi iskolás zenekar-alapítások és -fellépések.

„Az igazi áttörés valahol a középiskolában kezdődött, 1985 augusztusában, amikor egy horgosi zenei összejövetelen, egy hétvégén Urbán Andrissal, Paku Ernővel, Gere Vikivel és Szabó Bécivel, az íróval, játszottunk. Andrisban már akkor megmutatkozott az a kreativitás, ami ma is jellemzi a rendezői pályán. Verseket zenésítettünk meg és az egésznek a fogadtatása azon a bulin a közönség részéről olyan felemelő volt, hogy ez ma is él bennem. Valahol ez indított el végleg ezen a pályán.” – meséli élményeit elrévedve a múltban. Majd jött néhány év múlva egy másik fontos mozzanat, ami végleg leragasztotta Csabát a dobok mögötti különös kerek székre.

„Az egyik vasárnap reggel apám azzal ébresztett, hogy valaki keres. Mikor az ajtóban megláttam Vicei Tibit, az akkori környékbeli leghíresebb és legjobb zenekar gitárosát, hirtelen zavaromban köpni-nyelni se tudtam. Mikor megszólalt, hogy holnaptól kezdve szívesen lát a bandájában dobosként, mert közben figyeltek és kellek nekik, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Én, a nagyok között? Mert volt négy-öt év korkülönbség közöttünk és az akkoriban rengeteget számított.

Attól fogva tudtam, hogy ez már nem játék, nem csak holmi hobby, szeretek dobolni, meg egyéb maszlag, hanem nagyon komoly munka is. Elhivatottság. Rengeteg gyakorlás. Így indult el az én zenei karrierem. De a karriert tedd zárójelbe.” – jegyzi meg komolyságot adva hanghordozásának.

Majd jött a katonaság, ami általában kettétöri valahol minden fiatal életét, és így Csabáét is, de ez még a nyolcvanas évek vége. Ami igazán beteszi a nagykaput, a kilencvenes évek hazai őrülete, és az emigráció. Habár a katonaságnál is történt említésre méltó esemény a katonazenekarban, ahol egy makedón sráctól a páratlan ütemű dobolás fortélyait lesi, míg ő a párosét. Mert aki tudja az egyiket, nem tudja a másikat. Ez is egy nagyon érdekes mozzanat a dobolás szakterületén. Ott is sokat tanul és fejlődik, kihasználva az időt, rengeteget gyakorol.

„1991-ben, amikor átjöttem ide, nagy volt a bizalmatlanság velem szemben is, de az igazat megvallva, én se tudtam senkiben sem bízni. Szörnyű lelki állapot, de ezt te tudod. Amikor végre munkát találtam, mert állandóan azt kerestem, és sikerült tartós albérletbe költözni, az első dolog a dobok áthozatala volt. Mindent hivatalosan intéztem, intéztettem, mert haza nem mehettem. Valamennyire megnyugodtam és lementem a szegedi Rock Klubba körülnézni. Hátha keresnek dobost. Ekkor jöttem rá, hogy ez a zenész világ se olyan itt, mint otthon volt. Nem, hogy dobost nem kerestek, de még az információkat is finoman szelektálták a „kollégák”. Ez még fel is mérgesített.” – teszi hozzá ingerülten, és látom rajta, hogy még mindig nem érti, és nem tudja ezt a fajta hozzáállást elfogadni.

De a véletlen és a szerencse csak segít, mert 92-ben felhívja Blahó Attila, aki ekkor már gyökeret eresztett, vagy inkább tapasztalt ahhoz eleget, hogy az itteni zenei életben se árt, ha megbízható társakat keres.

„Telefonba hallom a hangját, amikor azt mondja, jó lenne már zenélnünk. Hova vigyem a dobokat? Akár biciklivel is, de viszem. Csak zenéljünk. Mi már ismertük egymást Zentáról, játszottunk egy évet együtt. Ő meg itt Szegeden, a Tanárképző Főiskolán mozgott otthonosan, talán ott is tanult és az iskola pincéjében, klubjában valami buli készült. Arra hívott meg. Újjászülettem. Elkezdtünk zenélni, először csak mi ketten, ő zongorázott, én doboltam. Egyszer csak Banner Zoli beállt közénk hegedülni, majd Polyák Géza lépett hangszerével a pódiumra és így spontán elindult az, ami még ma is tart.” – mondja ezt olyan vehemenciával, mint ha tegnap történt volna mind ez, nem tizennyolc évvel ezelőtt.

Attilával való találkozása meghatározta a következő tíz-húsz év történéseit. Így fejlődött Csaba a rocktól a blueson át a jazzig. A legkülönbféle formációkba dobolva, zenei stílusokat ötvözve ez tart a mai napig. Csak tanul, gyakorol, fejlődik. Mind ezt halkan és szerényen teszi, minden sztárfogás és sallang nélkül, mint az olyan zenészek, akik tisztelik szenvedélyes munkájukat és hangszerüket, melyen játszva kiváló élményt nyújtanak vájt fülű hallgatóiknak.

A Blaho Attila Quartet által kiadott Bíborszív korongjukat hallgatva, ahol Csaba dobol, számomra már nem kérdés, hogy ez a fiatalember elkötelezte magát egy életre. És jól tette!

Hab a tortán csak a szegedi Jazz Kocsma, ahol Csaba a Rambling Blues trióval lépett fel a napokban és mi tovább beszélgettünk. Felhívta figyelmem egy olyan mozzanatra, amit csak komoly zenei szakértők vesznek észre a dobolással kapcsolatosan. A legnehezebb és legnagyobb kihívás minden jó dobos számára, a halk dobolás művészetének elsajátítása.

Ekkor mesélt még Írországban átélt élményeiről, melyet a híres Pribojszki Mátyás Band aktuális dobosaként járt meg, külön felkérés kapcsán. Erre joggal büszke még ma is, hisz hatalmas sikerük volt a szigetországban, ahol azért értenek a zenéhez.

Küldje tovább ezt a cikket.

Tárgy:	A rikkancs ismét jelenti (46.)
Címzett:
Feladó:
Üzenet:

Ez a kis program automatikusan elküldi emailben a cikk URL-jét (internetes címét), önnek csak a címzett emailjét, illetve saját mailcímét kell megadnia. Pár soros megjegyzést is mellékelhet az üzenethez az "Üzenet" mezőben.

Kommentek

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia

A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >

A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről

Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >

Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?

Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >

A világ a háború szélén áll

Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >

A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar

Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >

Az ember, aki kihívja Orbán Viktort

A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >

Mi történik, ha Ukrajna veszít?

Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >

A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort

Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >

Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták

Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >

Anti-Orbán jelenségnek…

… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >

Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás

Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban  Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >

A remény mint drog

Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >