Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Mert nincsen falusi/városi rassz, ellenben nagy a mobilitás, teljes a keveredés, és ha én úgy érezném/értelmezném, hogy engem, mint bácskait, a budapestiek utálnak csak azért, mert vidéki vagyok, akkor megágyaznék magamban egy olyan lelkületnek, ami vagy hegynyivé növelné bennem a sértettséget meg a neheztelést, vagy harciassá, valamilyen faluvédővé tenne, és még jobban megnehezítené az önismereti munkámat, ráadásul a mostani Kulturkampfba is belevetne. Márpedig itt, ebben a kvázi harcos, de inkább csak pozícióhajhász, megvetésben és csúfolkodásban lubickoló létben egy biztos: rosszul vannak meghúzva a frontvonalak és téves (hamisított) ez az alaplogika. Radics Viktória (Litera):

„Lélekben vidékiek”, szúrt szemet a kifejezés a nagyra becsült Zoltán Gábor könyvében (Szomszéd, 14. old.), és másnap is ezen töprengek itt, vidéken, loholva a tiszai gáton a kutyákkal, a vidéki kutyáimmal. „Vidéki Orfeusz”, ragasztotta rá magára önironikusan és bevállalósan a stigmát Tolnai Ottó a nyolcvanas években, én pedig húsz éve lefordítottam Radomir Konstantinović „A vidék filozófiája” című nagyszabású művét. Vidéken nőttem fel és vidéken jártam egyetemre, a lányom Budapestről vidékre költözött, szabad választása volt ez, és hamarosan alighanem én is odébbállok a fővárosból. Kiforgatom a történelemből Zoltán Gábor szókapcsolatát, mert ő a két háború közti elfasuló (TGM szava) vidéki emberekre érti, akik Budapestre kerültek, többnyire munkát keresve, aztán a nyilasok közé keveredtek és a nevezetes télen az élvezeti gyilkolást gyakorolták.

„A vidék filozófiája” nem pontos és nem is szó szerinti fordítás. A szerbben „Filosofija palanke” szerepel, a „palanka” pedig lehet kisváros, község, falu, tanya, de akár nagyváros is, ha nem halad a korral, ha provincializálódik, bezápul, és a társadalom megreked valamilyen idejétmúlt törzsi, népies, előszeretettel fasizálódó, nacionalista–etnicista szemléletben, és eszerint cselekszik. Konstantinović baloldali nézetű magasértelmiségi volt, a társadalmi haladás, a modernizáció vezérelte a gondolkodását, a fejlődő szocializmus lebegett a szeme előtt. Intellektuális alkata olyasféle volt, mint a régi nagy, előkelő kommunistáké, akik meg akarták haladni a polgári rendet és világszemléletet, a polgári világ normáit, szokásait, nyelvezetét, művészetét, magatartásmódjait. Ha másból nem, a Világló részletekből megismerhettük ezt a szellemi karaktert, a világnézeti okokból hithű kommunistává váló Bildungsbürger modelljeit.

Azt hiszem azonban, hogy mára a haladás-hittel megtörtént a „burning out”, és a visszájára fordult. A rohamos technológiai fejlődésért cserébe oda a természetességünk, a társadalmi fejlődés pedig a kifinomodó bestialitásba és a kiszipolyozásba rohant bele. Ezáltal az „elmaradottság” fogalma is lejárt, nem ketyeg tovább. A vidékiség/urbanitás ellentétpárja érvénytelen, hiszen a mediatizált, digitális kultúra, az internet, a film az isten háta mögé is eljut, az úthálózatnak se vége, se hossza, nincsenek már zárt faluközösségek az Alpokban sem, s ha itt-ott őrzik az „eredeti népszokásokat”, mutogatás végett teszik; nem más a folklór, mint idegenforgalmi attrakció, s ha mégis van mögötte valami népiesség, annak semmi köze az etnicista meg az etnográfiai közhelyekhez, ellenben az alávetettek egymás közti szolidaritásához talán-talán igen.

Nem látom ma a városi kultúra előnyeit, és nem gondolom rosszabbnak, silányabbnak, elmaradottabbnak egy „palánka”, kisváros vagy falu mentalitását, kultúráját, mint egy metropoliszét. Majdnem ellenkezőleg: vidéken legalább jobb a levegő, nem tülekszenek az emberek, több az állat, közelebb a tó, a folyó, még nem vágtak ki utcahossznyi fasorokat, kisebb a népsűrűség és kedélyesebbek a lelkek. Egy fokkal kedvesebbek az emberek. Én természetrajongó vagyok, de aki csak mérsékelten természetbarát, az is jobban érezheti magát vidéken, mint bármely fővárosban. Nem látom, hogy az urbánus kultúrában toleránsabbak, szelídebbek, jószívűbbek lennének a lakosok, mint valahol a provinciában, és nem is udvariasabbak, nem tudnak többet. Egyáltalán mi az, hogy provincia? A provincializmus fogalma szerintem jelentését vesztette, a centrum–periféria relációval együtt. Nem hiszem, hogy New York, Párizs és Berlin több szellemi tápanyaggal szolgálna, mint Solothurn, Marosvásárhely, Kupuszina, Zenta vagy Maribor. Az e-book bárhol kinyitható, az okostelefon ellát információkkal, a gondolkodási hajlamot a falu nem fékezi, sőt a csöndjével serkenti.

Nekem életkoromnál fogva már nincs szükségem nagyvárosi nyüzsgésre és fesztiválos kulturális impulzusokra, azonban ha egy szabadkai fiatalnak igénye támad ilyesmire, néhány óra alatt Pesten van, és London sem idegenebb tőle, mint egy újlipótvárosi diáktól. Szabadkán egyébként nemzetközi fesztiválokat tartanak, a Désiré színházi fesztivál világszínvonalú, de Zomborban is akad olyan kávéház, mely kellemesebb, mint egy budai, és az ottani szerb színház is jobb, mint nem egy pesti. Persze Budapesten ezerszer több kulturális rendezvény van, mint, teszem azt, Prigrevicán, de egy prigrevicai srác nem okvetlenül tájékozatlanabb és nem maradibb, mint egy pesti vagy belgrádi. A „falusias értékrend” (160), amit Zoltán Gábor a tárgyalt történelmi kontextusban megró, tartalmazhat olyan apró elemeket (például a barátság, segítség, kölcsönadás, jószolgálat, egy jó szó), amelyek a városiból hiányoznak.

Az én érzékszerveimnek a vidéki lelkület és hangulat ma egyértelműen jobbat tesz, mint a budapesti. Egy, hogy békésebbek, nyugodtabbak, megengedőbbek az emberek, kettő, hogy nem akarnak megölni, három, hogy természetesebbek, egy kicsit közvetlenebbek, szókimondóbbak. Jobban terem a mosoly. Nem mondanám, hogy Bezdánban több a fasiszta, mint Budán. Azt hiszem, az állatok közelsége is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek vidéken jobbak. Nem viccelek. Az állatok jobbak, mint az emberek, agresszivitásuk nem nyeri el kulturális artikulációját és változatos formáit, nem fejlődik ki, nem halad úgy a korral, mint a humánoknál. A természetközelség jót tesz az idegeknek, kertész leszek, fát nevelek. A természet esztétikailag megbízhatóbb, nem csal, a természetes ember arca tisztább, a városi kultúrában rengeteg a silány, különböző formában giccses, gyatra teljesítmény, egy nagyváros mindent benyel, a városi ember ítélőképessége könnyebben elsatnyul, tehénszagúnak tartja az igazi tejet és szupernek a marketet.

Semmi bajom nincs ma a népiséggel, ha ugyan van ilyen, ha ez a fogalom kicsit is megfelelő. A vajdaságiak plebejus szellemiségét szeretem, akárcsak a tájszólásokat. Nem tapasztalok nagyobb kirekesztősdit vidéken, mint a fővárosban. Nem látok butább embereket – a városiasodás ma nem jár együtt a „Bildung”-gal, mi több, nagyvárosban sokkal több a gagyi, a kulturális és művészeti szemét. A vidéki nép csöppet sem kulturálatlanabb és nem brutálisabb, ellenkezőleg, Pesten sokkal több az utcai gorombaság és kiélezettebb a megvetés, mit se számít eltaposni a másikat. Vidéken a családi és baráti, utcai, kocsmai, bungallós közösségek összetartóbbak, gyakrabban találkoznak az emberek, könnyebb szót váltani egymással. Létezik talán némi szolidaritás, egy kis segítőkészség, van még türelem.

A vidéken születő irodalom és művészet nem gyöngébb, mint a pesti. Az ingázó fiatalok állandó kommunikációban léteznek, szemfülesek, az idősebbek is utaznak, bezárkózás jószerivel nincs. Egy cigarettafüstös, sötét falusi lebuj, ahol címerek lógnak a falon és megy a legszörnyűbb turbofolk, minőségileg nem rosszabb a szélsőségesek és az ultraliberálisok nagyobb, fényűzőbb és drágább nagyvárosi találkahelyeinél meg a zajos, gicccsraktár romkocsmáknál, a zentai Mojo, a szabadkai Boss, a zombori Des Arts pedig pirinyót sem provinciálisabb, mint a híres pesti kávéházak.

A népies/urbánus ellentét teljesen tárgytalan, egy üres magyar hagyomány, és ezt a nemzeti/liberális ellentétről ugyancsak ki lehet mondani. Falun, kisvárosban szabadelvűség, szabadgondolkodás éppúgy van, mint közösséghez, hagyományokhoz való ragaszkodás, a kettő többnyire egy személyen belül is keveredik. Ha nem a hivatalos, közszemlére tett oldalát nézem a kultúrának, hanem ami mögötte van, a mindennapokat, a valódi életet, mindenütt polivalenciával, multikulturalizmussal és az ezzel járó ambivalenciákkal találkozom – ma egyszerűen nincs egykultúrájúság, legföljebb nosztalgia valami egyértelműbb, igazibb iránt, ami támpontokat nyújtana nekünk. A hivatalosság, a kultúrpolitika továbbfejleszti a mondvacsinált jobb/bal ellentétet, amit a nagyvárosi ideológusok meg a militáns politikusok találtak ki, ámde úgy látom, hogy igazából nem vevők rá az emberek, s ha a szavazások eredményei mást mutatnak, ez a puha diktatúra miatt van, s mert a falusi meg a városi honpolgárokból egyformán hiányzik a politikai tudatosság: hanyagul, fásultan, szokásból vagy hülye szenvedélyességgel szavaznak az emberek, a vezető-jelöltekbe vetett bizalom nélkül, de truccból mégis rájuk adva a voksukat. A gazdálkodó földműves és a pesti munkás, de sok kispolgár és megannyi értelmiségi is egyként megveti a korrupt politikai osztályt, ezt azonban nem vagyunk képesek jól artikulálni, nincs is hol. Ez az undorral, gyűlölettel határos vagy abba átpezsgő megvetés szabadon lebegő vegyérték, sok mindenre rákapcsolható fojtott energia.

Az úgynevezett nemzetiek meg az úgynevezett liberálisok összeveszejtésével a politikai osztály a maga hasznára fordítja az össznépi elégedetlenséget, meghamisítja a népi kultúrát, kihasználja a nagyon is emberi hiszékenységünket. A liberálisok tévednek, amikor a népieket gúnyolják, akárcsak fordítva, a népiek bakot lőnek, amikor a városi kozmopoliták ellen agitálnak. (Szomszéd, 128., a nyilasokról: „Az az igazság, hogy hiányzik nekik a baromfiudvar, a csóré lábuk körül tipegő baromfiak, akiknek azt lehetne mondani, hogy pipipi”. Ez csúnya gúnyolódás. Parti Nagy is gúnyolta a híres magyar meséiben a népiességet, azonban a létbüfében az urbánus műveltséggel is megtette ezt.) Nemzeti érzelmei a legelvetemültebb „libsinek” is vannak Budapesten vagy Ausztráliában, hiszen ez közösségi érzések, a legtermészetesebb nyelvi és kulturális vonzalmak kötegét jelenti, miközben minden „népi” figura többé-kevésbé szabadelvű, mert a liberalizmus benne van a korszellemben. Tudniillik laza, változékony elveink vannak csupán, és a szilárd elvek akarása, a vágy a világnézeti, szemléleti biztosság, a kiérlelt nézetrendszer, az elvhűség után épp ebből a kinek kényelmes, kinek kényelmetlen lazulásból, szabadosságból fakadt föl.

Mi sem érthetőbb, mint a szemléleti bizonyosságokra és a biztos kezű cselekvésre való törekvés. Mi sem betegesebb, mint az elvi bemerevedés. Mi sem érthetőbb, mint a közösség utáni vágyakozás és a közösség – a barátok, a család, a nemzet – védelme. Mi sem paranoiásabb, mint az idegengyűlölet. Hagyományai minden emberpalántának és sárkányfogveteménynek vannak, a politikai lózungok mérgezőn kábító hatása nem nagyobb vidéken, mint a külvárosban. Ez még csak nem is műveltségfüggő: ugyanúgy rendelkezik tradícióval egy filozófus az ELTÉ-n, mint a zentai tortasütő asszony. Ő süti a világ legjobb mákoskalácsát, és évente egyszer elmegy a doroszlói búcsúba meg valamely magyarországi fürdőbe, ahol az európaiságát erősítheti, mert mind a két hely tele van külföldiekkel, vendégmunkásokkal, Ausztriában élő rokonokkal. Új recepteket tanul. Csak a Magda sosem fogalmazna úgy, mint Zoltán, hogy „az Európai Unió jó ügy, a magyar nemzetállam rossz ügy” (Szomszédok, 80), vagy fordítva, mert nem használ ilyen fogalmakat, de úgy látom, hogy sem a magyarságával, sem az európaiságával nem problémázik, mindkettőt halkan megéli a maga módján, magdanénisen. (Derűsen mesélte nekem, hogy régebben a Morcsányiéknak is sütött Budán!)

Tényleg olvasom, tisztelem, tanulmányozom Zoltán Gábor munkáit, és látom azt is, ami neki, szerintem, vakfoltja. Azt írja, hogy berzenkedik a vidékiektől: „ez az enyhe idegenkedés Magyarország falvainak és kisvárosainak lakosaitól nem belőlem fakad, hanem annak ismételt megtapasztalásából, hogy az ottaniak egy része – tán nem is többsége, csak magát nagynak mutató kisebbsége – utál engem, mit sem tudva gondolataimról, cselekedeteimről és mulasztásaimról, eredendően, születésemtől fogva utál” (Szomszéd, 80). Ebben a gondolatban, feltételezett rosszindulatban és rosszhiszeműségben, mint sebben a férgek, ott nyüzsögnek azok a kórokozóknak a mintapéldányai, amelyek élhetetlenné tették Magyarországot. Mert nincsen falusi/városi rassz, ellenben nagy a mobilitás, teljes a keveredés, és ha én úgy érezném/értelmezném, hogy engem, mint bácskait, a budapestiek utálnak csak azért, mert vidéki vagyok, akkor megágyaznék magamban egy olyan lelkületnek, ami vagy hegynyivé növelné bennem a sértettséget meg a neheztelést, vagy harciassá, valamilyen faluvédővé tenne, és még jobban megnehezítené az önismereti munkámat, ráadásul a mostani Kulturkampfba is belevetne. Márpedig itt, ebben a kvázi harcos, de inkább csak pozícióhajhász, megvetésben és csúfolkodásban lubickoló létben egy biztos: rosszul vannak meghúzva a frontvonalak és téves (hamisított) ez az alaplogika.

Épp Zoltán Gábortól tudtuk meg, hogy az ilyen „utál engem a születésemtől fogva” érzés milyen érzésvilággá és elszánt cselekvéssorozattá tud „kifejlődni”. Nietzsche pengeélesen rámutatott a ressentiment kultúraképző, kultúrkampfos erejére. Amit a (vidéki származású?) budapesti nyilasok éreztek, gondoltak és tettek, az akkor egy korszerű kultúra volt, romlott műveltséggel mint puskagolyóval töltve. Nem paraszti kultúra volt. Antropológiai jegyeink nem a vidék/város, műveltség/műveletlenség, hazafias/kozmopolita, nyugatias/vadkeleti tengely mentén szóródnak, és nem erkölcsösebb a konzervatív, nem etikusabb a liberális. Az etika kutyája máshol van elásva, tán az üveghegyen túl. A hagyományokra, a tradicionalitásra, sőt a tradicionalizmusra, a szerethető értékekre való vágyakozás nagyon is érthető, amiként a posztmodern disszeminációban, a „fluid életben” (Baumann), a szabadságvágyban való úszkálás öröme is. A kettő összevegyül, mint két folyó. Az én Tiszám a Dunámba ömlik a Vajdaság közepén.

Végezetül, mielőtt továbbgondolnám és korrigálnám az eddigieket, álljon itt a vidéki Orfeusz egy régebbi prózaverse, a címe Itt élni is lehetne:

„Egykor itt (száz méterre hazámtól) vezetett a Zágráb–Zombor vasútvonal.

Zágrábból utaztam Kanizsára, s néztem a kis telepi házakat – mit, mit is gondoltam?

Emlékszem, egyszer egy lánnyal zárkóztunk be a toalettbe, s míg ott rázkódtunk, lehajtott feje fölött én a telepi virágoskertek zöld, sárga, piros kaptárait bámultam, és arra gondoltam, hogy itt, igen, itt élni is lehetne tán...”

*

Jegyzet:

Radomir Konstantinović említett filozófiai művéről az 50 könyv, amit minden baloldalinak ismernie kell című kötetbe írtam tömör összefoglalót, maga a fordítás a Kijárat és a Forum kiadónál is megjelent. Tolnai Ottó prózaverse a Vidéki Orfeusz című verseskönyvében található. Zoltán Gábor könyvei, az Orgia és a Szomszéd a Kalligramnál jelentek meg.

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |