2024. november 4. hétfő
Ma Károly, Karola névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

Dr. Balogh Elemér
Dr. Balogh Elemér
Boszorkányperek Németországban
Jelenet a Hexenjagd c. filmből

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői

A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá az ún. latin-Európa joghistóriájának alkotja fontos, egyben nagyon szomorú fejezetét. [i] Az ortodox vallású és kultúrájú kelet-Európában lényegében nem voltak, minőségben és mennyiségben a nyugatihoz mérhető, kifejezetten jogi köntösbe öltöztetett boszorkányüldözések. A magyar jogfejlődés szempontjából e korban megkerülhetetlen Németország mind a praxis mind az elmélet terén élen járt a boszorkánynak tartott személyek üldözésében és elítélésében, és eléggé tudott, hogy az újkorban a magyar jogfejlődés némileg „begubózott” állapotban élt ugyan, teljesen azonban nem tudta, s egy idő után nem is nagyon akarta magát kivonni az imponáló kortárs német jog hatása alól. [ii] Az újkori német büntetőjog tanulmányozása tehát nélkülözhetetlen általában az egykorú magyar jogi progresszió megértéséhez, s megkülönböztetett figyelmet érdemel kultúr- és jogtörténeti jelentősége miatt a boszorkányperek németországi históriája. [iii]

Tudnivaló tény, hogy bár a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmek – nem jelentéktelen ókori előzmények mellett [iv] – középkori gyökerűek, [v] kiteljesedett állapotba az újkorban jutottak, és csak a felvilágosodás hatására szorultak vissza. A témának ha nem is könyvtárnyi, de jelentős német irodalma van, amelyben az összefoglaló jellegű munkák [vi] mellett egyre több, konkrét pereket földolgozó igényes mű vár elolvasásra.

1. Inquisitionsprozess

A németországi boszorkányperek is természetesen a kor uralkodó performája, a nyomozó elv szabályai szerint folytak. [vii] Talán túlzás ezt mondani, de az embernek az az érzése, mintha ezt a pertípust kifejezetten a boszorkányüldözésekre találták volna ki. Ha ez a megállapítás nem is teljesen igaz, tény, hogy az aprólékosan precíz és a prekoncepciók befogadására kiválóan alkalmas eljárási szabályok nagyszerűen megfeleltek a boszorkányokkal szembeni fellépés jogi elvárásainak. [viii] Az újkori német büntetőjog fejlődésének ismeretében kevéssé járatos olvasó számára is közismert, hogy ez a szó: Inquisitionsprozess, egyet jelentett a (nagyjából korabeli magyar kifejezést használva) „fenyítő törvénykezéssel” a maga teljességében, tehát a döntően eljárási szabályok mellett az anyagi jog néhány fontosabb tényét is magában foglalta. [ix] Érdemes elöljáróban kiemelni az eljárás fontosabb szerkezeti elemeit, mégpedig a legavatottabb kortárs bíró-jogtudós, Benedikt Carpzov [x] egyik, pontosan ilyen „ismeretterjesztő” céllal írt munkája [xi] nyomán. Carpzov nemcsak német földön számított a büntető igazságszolgáltatás elismert szaktekintélyének, hanem munkái [xii] révén Magyarországon is irányadónak tekintették megállapításait. Ennek egyik fontos bizonyítéka a nagy szegedi boszorkányper, amelynek fönnmaradt aktái máig őrzik, hogy az eljáró bíróságnak nemcsak keze ügyében volt Carpzov munkája, hanem bátran támaszkodtak is annak megállapításaira. [xiii]

A nyomozó per egyik legfontosabb és leginkább szembetűnő alapelve, amelyből közvetve vagy közvetlenül a többi szabály is levezethető volt, az illetékes hatóságok hivatalbóli eljárásának lehetősége. Nagyon beszédes (egy önálló dolgozatot megérne) már Carpzov szóban forgó munkájának a címe is: „Mikor/hogyan és mely formában kell a hatóságoknak ex officio a gyanúsítottak és bűnözők ellen fellépni nyomozólag, s hasonlóképp a szökevényeket üldözni.” A szerző már a címben hitet tesz a nyomozó és ítélő hatóság felsőbbrendűsége mellett, miközben különbséget tesz háromféle elkövető között: delinquens, akit leginkább gyanúsítottnak mondanánk; Verbrecher, a bűnöző/gonosztevő; és Flüchtige, az üldözendő, kézre kerítendő személy. Az officialitás talán legjellemzőbb vonása, hogy az eljárást nemcsak meg lehet indítani hivatalból, hanem ez a büntetőjogi felelősségre vonás tipikus formája. A perben a bíró és vádló funkionálisan egyet jelent, természetes, hogy vádlott és bíró lineárisan alá-fölé rendelt viszonyban állnak egymással. Talán éppen ezért, a jogi gondolkodás és az ezt nagyjából akceptáló gyakorlat igyekezett pontosan definiálni az eljárás rendjét, azon belül a bíróság és a vádlott jogállását.

Legelőször tisztázandó kérdés, hogy mely ügyekben van joghatósága az Inquisitionsprozess szerint eljáró bíróságnak. Carpzov jellemzően a szankciók felől közelítve ad választ erre a kérdésre: [xiv] azt írja, hogy azok az esetek tartoznak ide, ahol a büntetés a testet vagy életet érinti, azaz minden halálbüntetéssel, kéz- és ujjlevágással, valamint testi fenyítéssel fenyegetett tényállás. Hogy azután melyek ezek a tényállások, arra nézve irányadónak számított természetesen a nevezetes Carolina, [xv] más tartományi törvények és maga bírói gyakorlat. Röviden: a nullum crimen sine lege elve még ismeretlen lévén, a fennálló praxist meghatározó jogrend, lényegében maga a hatalom döntötte el, mikor lép fel a büntetőjog szankciórendszerével. Fontos jellemző tehát, hogy a hatóságok az aktuális korhangulat hatása alatt álltak, így távolról sem állottak az írott jogi normák szoros hatálya alatt, ami nagyban megkönnyítette dolgukat, amikor a boszorkánynak tartott személyekkel szemben kellett föllépni.

A büntető hatalom teljességével felruházott hatalom a jogi eszközrendszert is maga állapította meg. A római-kánoni perre visszavezethető nyomozó rendszer tálcán kínálta az erőszakos módszereket is. Az antik császári perben nemcsak a vádlottal, hanem indokolt esetben a tanúkkal szemben is megengedett volt a tortúra alkalmazása. [xvi] A régi római pert felélesztő, egyébként teljesen más jogfilozófiai talajon álló középkori kánoni eljárásba is „belopakodott” a kínvallatás, elsősorban az eretneküldözések során. [xvii] Az Inquisitionsprozess rendszerében a kínvallatásra rendszerint az elakadt kihallgatás hatékony folytatása céljából alkalmazták, ezért – mai fülünk számára eléggé cinikusan hangzik – így nevezték: scharfe/peinliche Frage. A kínvallatás alá vetett vádlottal szemben akkor kellett a hóhérnak abbahagynia „munkáját”, ha az illető érthető és kategórikus válaszokat adott a feltett kérdésekre. Vallomását a jelen lévő jegyző vagy bírósági írnok följegyezte, ám azt később, a kínvallatás másod- vagy harmadnapján folytatódó tárgyaláson a vádlottnak meg kellett erősítenie (ratificatio confessionis). Megjegyzendő még, hogy a praxis Németországban is gyakran eltért az írott normától; a tortúrát  a Carolina alapján csak megfelelő számú és súlyú gyanújel vagy félbizonyíték birtokában lehetett elrendelni (Art. 45, 46), a gyakorlatban azonban nem ritkán egyenesen ezzel indult a per. Szintén egyfajta desuetudoként értékelhető, hogy nemcsak vádlottakat, hanem tanúkat, hamisan esküdőket, hozzátartozókat és feljelentőket is alávetettek a kínvallatásnak.

A nyomozó perben is megmaradt furcsa módon egy nagyon fontos, az akkuzatórius pert idéző formális bizonyító eszköz, a tisztító eskü (iuramentum purgationis), persze némileg megváltozott helyzetben. A leglényegesebb eltérés, hogy ezt az esküfajtát a vádlott maga nem kérhette, hanem azt csakis a bíróság ítélhette meg, ha a vádlott helyzetét alkalmasnak találta – ex officio, figyelmeztetve őt egyúttal a hamis eskü jogkövetkezményeire. [xviii]
A német büntetőperek fontos sajátossága volt az is, hogy a végítélet meghozatala előtt az eljáró bíróság köteles volt jogi szakvéleményt (rechtliches Erkänntnuß) beszerezni, s csak annak birtokában lehetett az ítéletet végrehajtani. [xix] Efféle jogtudósi álláspontott Szászországban (Kurfürstentum Sachsen) két helyről lehetett kapni: a lipcsei egyetem jogi karától vagy a szintén lipcsei Schöppenstuhl kollégiumától. [xx] Ez az egyetem tanárainak nemcsak nagy tekintélyt és felelősséget biztosított, hanem jelentős keresetkiegészítést is jelentett; mindazonáltal kritika tárgya is lett az egyetemi hallgatók részéről, mert sok professzor előnyben részesítve effajta munkáját, elhanyagolta az oktatást...

2. A boszorkányság és „bizonyításuk”

A németországi boszorkányperek is eredetileg csak az olyan személyek ellen irányultak, akik ártó, kárt okozó, ugyanakkor mágikus vagy legalábbis fölötte gyanús tevékenységet folytattak, s így jobbára a rosszhiszemű, bajkeverő emberi magatartás mozgatta a feljelentések nyomán megindult eljárást (Denunziationsverfahren). Nemcsak a korai, hanem az érett középkor java részét is ez a megközelítés jellemezte, az Inquisitionsprozess szabályai szerint a hatóságoknak azonban már nemcsak joga, de kötelessége is volt az ilyen személyek ellen föllépni. [xxi]

A boszorkány kifejezés német megfelelője (Hexe) eredetét tekintve egészen homályos, az e szóból képzett delictum jelentéstartalmára nézve pedig elmondható, máig használt értelme csak a 15/16. század fordulójára kristályosodott ki. [xxii] Erre az időre formálódott ki az az ördög-kép, s vele párhuzamosan az a boszorkány-felfogás, amely az újkori boszorkányüldözésekben teljesedett ki. Ekkor (1487) született meg Jakob Sprenger és Heinrich Kramer (Institoris) inkvizítorok [xxiii] tollából ama rettegett 'boszorkánypöröly' (malleus maleficarum), [xxiv] mely mintegy összegezte a boszorkányságról vallottakat, egyben részletes gyakorlati instrukciókat szolgáltatott az ilyen perekhez. A fölmerült gyanút bizonyítani kellett: ha a vádlott ezt önként nem vallotta be, következtek a próbák és/vagy a kínvallatás.
A boszorkányperekben újraéledtek a (kora)középkori istenítéletek. Volt persze egy nagyon lényeges funkcióváltozás: míg az erdeti ordáliák – miután a rendes bizonyító eszközök, főként az eskük, elégtelennek bizonyultak – a perek eldöntését szolgálták, az újkori perben mindjárt az eljárás kezdetén, vagy a tortúrával kapcsolatban alkalmazták, hogy általa több vagy erősebb gyanújelhez (indicium) jussanak.

A tüzesvas próba (ferrum candens) nemcsak a germán törzsek között, hanem a szlávok, és mint tudjuk, a magyarok körében is elterjedt bizonyítási eszköz volt a középkorban. A Malleus maleficarum is említi, amint 1485-ben Fürstenbergben még alkalmazták, [xxv] egyébként teljesen elvetette, az újkori német gyakorlatból pedig már végérvényesen kikopott.

a) Hidegvíz próba

Ez volt talán a legelterjedtebb formáció (judicium aquae frigidae), [xxvi] melynek a boszorkányperekben alkalmazott változatát 'boszorkányfürdőnek' (Hexenbad) is mondták. A gyanúsítottat megkötözték, és (mély) vízbe eresztették. A pogány hitvilágra emlékeztető értelmezés szerint, ha felszínen maradt: bűnösnek, ha elmerült: ártatlannak számított. [xxvii] Egy hannoveri boszorkányperben (1436) a vádlott kezét-lábát keresztben összekötözték, majd háromszor alámerítették – mivel úgy találták, hogy úszik, a bűnösségére vonatkozó gyanú bizonyítást nyert. [xxviii] Egy Scribonius nevezetű marburgi professzor egyik, Lemgo magisztrátusához írt leveléből tudjuk, hogy ebben a városban 1583-ban alkalmazták először a vízpróbát, és hogy Németország sok más vidékén azidő tájt majdnem teljesen ismeretlen volt. Scribonius lelkesen védelmezte ezt a próbát, s vitába keveredett két orvossal (Johann Ewich és Hermann Neuwald, utóbbi helmstädti professzor), akik azonban fölébe kerekedtek. [xxix] A kortárs jezsuiták is rossz szemmel nézték a vízpróbát. Martin Delrio, Leonhard Lessius egyaránt az 'úsztatás' (Schwemmen) ellenzői voltak; tagadták jogszerűségét, és alkalmasságát arra, hogy érveket merítsenek belőle a kínvallatáshoz. [xxx] A 'boszorkányfürdő' alkalmazása Westfáliából terjedt Lotharingia irányába. A 16. század végén Belgiumban és Franciaországban is gyakran használták, jóllehet utóbbiban a párizsi parlament megtiltotta. Itáliában és Spanyolországban nem terjedt el. Egy holland felsőbíróság konkrét perben kért (1594) állásfoglalást a leydeni egyetem professzoraitól alkalmazására nézve – elutasító választ kapott. [xxxi] Mecklenburgban 1649-ig élt, és itt teljesen csak a 19. század első felében (!) tűnt el. [xxxii]
 
A hidegvíz próba alkalmazásakor kétféle meggyőződés érvényesült: ha úszott a delinquens, azt úgy értelmezték, hogy vele volt az ördög, aki nem engedte, hogy alámerüljön; a felszínen maradásból továbbá azt a következtetést is levonták, hogy a boszorkányok túlontúl, mondhatni természetellenesen könnyűek, amit megint csak az ördöggel való kapcsolatukból származtattak. A már említett Scribonius professzor is ezen a véleményen volt, s hozzátette, hogy ilyenkor tanácsos egy további próbát is alkalmazni, az ún. 'mérlegelést'.

b) Mérlegelés

E módszer (probatio per pondera et lancem) lényege az volt, hogy az ártatlanságukat hangoztató vádlottaknak valamivel súlyosabbnak kellett bizonyulniuk az előzetes becslésnél. Ezt a becslést a testátmérő függvényében végezték el, de tudomásunk szerint semmiféle objektív szempontrendszer nem érvényesült. A 'mérlegelést' leggyakrabban alkalmazó város Oudewater, amelynek városháza azonban az irattárral együtt a spanyol invázió alkalmával (1575) a lángok martaléka lett. Ott sűrűn hivatkoztak egy V. Károlytól kapott privilégiumra, amely szerint a 'mérlegelést' kiálló személyt fel kell menteni. Az eljárás során használt súlyokat a császár állítólagos parancsára Gauda városában hitelesítették. [xxxiii] Bizonyos mindenesetre, hogy Kölnből, Münsterből és Paderbornból is gyakran kértek tanácsot a fenti várostól; az utolsó ilyen próbára 1754-ben került sor.

Ezt a próbát alkalmaztak Bedfordban is egy 1707-ben lefolytatott perben, ahol a hidegvízpróba után (merthogy a vádlott 'úszott') következett a 'mérlegelés'. Ezt már könnyebb volt teljesíteni, mert a mérleg másik serpenyőjébe egy tizenkét font súlyú bibliát helyeztek, amit a vádlott (gondolhatjuk) könnyedén lenyomott. Itt is említendő, hogy a szegedi boszorkányperben szintén alkalmazták a 'mérlegelés' próbáját, [xxxiv] de nem olyan könnyű feltételekkel, mint az iménti példában.

c) Tűpróba

Ha a vádlott testén szemölcs (verruca) vagy valaminő jegy volt látható, azt egy tűvel megszúrta a hóhér (Scharfrichter), olykor egy kifejezetten e céllal megbízott sebész, s ha semmiféle fájdalom jelei nem mutatkoztak, vagy vér nem folyt, úgy bizonyítottnak vélték, hogy megtalálták az ördög jelét (stigma diabolicum). Ezt a Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Angliában és Spanyolországban is elterjedt próbát a németországi gyakorlatban a bírák (Schöffen) jelenlétében végezték. Mivel gyakori volt a véleménykülönbség orvosok és hóhérok (Büttel) között, egy 1660-ban kelt belga rendelkezés szerint ilyen „vizsgálatot” a jövőben csakis semleges orvosok (neutrale en insuspecte docteurs) végezhettek. A hóhérok nem ingyen végezték munkájukat: egy fennmaradt számla szerint a Melin im Hennegau városából való „szakember” fáradozásaiért (stigmák után kutatás + kínvallatás) 1682-ben 62 livres és 8 sols fizetést kapott. [xxxv]

Ha nem találtak stigmának gyanítható jelet, de a vádlottal szembeni gyanú erős volt, gyakran érvényesült az a felfogás, hogy azért nincs jel, mert az ördög csak a bizonytalan boszorkányokat jelöli meg, a megbízhatóknál ezt fölöslegesnek tekinti. [xxxvi] A stigmakeresés és a fájdalomérzékelés egyébként gyakran elvált egymástól: ha talált is a hóhár ördögi jelet, a tűt egészen máshová szúrta be – és ő csak tudta, hol fáj leginkább...

d) Könnypróba

Általánosan elterjedt felfogás szerint a boszorkányok kínvallatás közben nem könnyeznek. A könnyezés elmaradásának ugyan egészen egyszerű orvosi-lélektani okai is lehettek, de erre sokáig nem figyeltek oda, jóllehet erre már a 18. század derekán – orvosi tekintélyekre hivatkozva – bátor jogtudósok fölhívták a figyelmet. Egyes eljárásokban különösen azt figyelték, hogy a jobb szem könnyezik-e.

Még számos, vagy inkább számtalan egyéb próbát is kitaláltak és használtak Németországban, de ezek már inkább helyi specialitások maradtak, széles körben nem terjedtek el. [xxxvii]

3. A szankció

Ha a kihallgatások, a próbák és a kínvallatás véget ért, a bíróság ítéletet hirdetett – olykor a vádlott távollétében is (Kontumazialurteile). A Malleus szerint teljesen fölmentő ítélet nem hozható, hanem csak (ma így mondanánk) feltételes szabadlábra helyezés. A német joggyakorlat is általában így járt el, hiszen nemcsak a bűnösség vélelmének kellett érvényesülnie, hanem azt a potenciális szégyent is el kellett kerülni, hogy a tortúrába általában belerokkant személyek ártatlannak nyilvánítva és szabadon eresztve eleven jelekként hirdessék a hatalom célt tévesztett brutalitását. Ha a szabadon bocsátásra mégis sor került, mindig kivették tőlük a bosszúról való lemondás ősi esküjét (Urfehde). [xxxviii] A ritka szabadlábra helyezés alkalmával gyakori volt, kogy kezeseket követeltek biztosíték gyanánt, akik „mit Hand und Mut” felelősséget vállaltak a gyanúsítottért: Westfáliában egy „boszorkány” kezeseitől 200 guldent hajtottak volna be, ha pártfogoltjuk tovább „helytelenkedik”. [xxxix] Általában még pénzbüntetést is kiszabtak, minimálisan az eljárás költségeit fedezendő. A templombajárás gyakran tiltott volt számukra, s ha mégis megengedték, csak egy számukra elkülönített helyen ülhettek. Olykor haza sem térhettek övéikhez, hanem száműzést szenvedtek – az ilyen személyeket persze máshol sem fogadták szívesen, és általában a lelencházban vagy hasonló megvetett helyen kötöttek ki.

Volt persze példa arra is, hogy valakit szabályosan és teljesen fölmentettek. Az ilyen személynek általában nyilvános egyházi vezeklést írtak elő, majd engedélyezték számára az áldozást/Úrvacsora vételt. [xl]

Ha az eljárás egyházi bíróság előtt indult, az mindig a bűnösséget nyilvánította ki és az egyházi vezeklést állapította meg, elrendelte az eretnekség megtagadását, megfelelően enyhe beszámítás mellett életfogytiglani börtönt szabott ki, vagy ami a leggyakoribb volt: átadta a gyanúsítottat a világi hatóságnak – ha klerikusról volt szó, őt (a privilegium canonis értelmében) előbb degradálták.
 
A világi kar (brachium saeculare) leggyakrabban halállal büntetett. [xli] A kivégzés módja tipikusan máglyahalál volt (Einäscherung), melyet német földön először a Lex Salica (ca. 500) említ. Ebben a jogkönyvben persze még a kompozíciós rendszer érvényesült fő szabályként, tehát máglyára csak akkor került az elítélt, ha nem tudta megfizetni az áldozat vérdíját – magától értetődik, hogy abban a korban a boszorkányság még csakis mint károkozó tevékenység (maleficium) számított büntetendőnek. Az Inquisitionsprozess személeltmódjában fogant, egyik első bírósági rendtartás Svájcból, a 15. századból való. [xlii] A tűzhalál nemcsak minősített, hanem egyben szimbolikus büntetés is volt: a tűz tisztító szerepe és jelentése mind a pogány, mind a keresztény hitvilágban mélyen gyökerezett. [xliii]
 
A büntetés enyhített változatának számított, ha az elítéltet előzőleg lefejezték, vagy más módon kivégezték, s csak holtteste került máglyára. A bajorországi Erdingben Johann Enatgrueber boszorkánymestert (a zeilhofeni kastély kertésze) 1716-ban „aus besonderer Gnade” előbb egy oszlopon megfojtották, majd tetemét elégették. [xliv]
 
Sajnos, jóval gyakoribb volt, hogy inkább súlyosították a kivégzéseket. Ennek leggyakoribb formája az volt, amit más bűncselekményekért kivégzetteknek is el kellett szenvedniük, hogy a vesztőhelyre kísérés/hurcolás során tüzes fogókkal szaggatták a szerecsétleneket, vagy levágták egyik kézfejüket. Két asszonyt 1587-ben Mainzban állítottak bíróság elé boszorkányság vádjával: egyikük vallott a tortúr alkalmával, őt zsákba varrták; a másikuk nem, emezt hordóba zárták, majd mindkettőt elevenen elégették. [xlv]

4. Az egyház szerepe

Az egyház a boszorkányperekkel eredendően szerves kapcsolatban volt. Általánosságban a nyomozó per, s benne a kínvallatás bevezetése által, speciálisan pedig a boszorkányságnak a keresztény hittel való kapcsolata miatt. A tortúrát az Ad exstirpanda (1252) kezdetű bulla vezette be formálisan, szükség szerint [xlvi] alkalmazhatóan. A kínvallatást alkalmazó egyházi inkvizítorok a (halál)büntetés végrehajtása céljából mindig átadták a szerencsétlent a világi hatóságoknak.
 
Az egyház szerepe anyagi jogi szempontból, a boszorkányság ideájával való kapcsolatában igazán fontos. A hit tisztaságának védelme, így az eretnekség üldözése kezdettől az egyház eminens feladata volt. [xlvii] A 'Boszorkánypöröly' egyházi jogforrása a VIII. Ince pápa által kiadott „Summis desiderantes affectibus” (1484. december 5.) kezdetű bulla volt. [xlviii] Ez az apostoli levél világosan állást foglalt amellett, hogy a boszorkányság = eretnekség, s mint ilyen: üldözendő. Egyértelmű, hogy az egyház a keresztény hit védelmében lépett föl. Talán nem is sejtették azonban, hogy szellemet szabadítanak ki a palackból: az eretnekség gyanúja, a csodákba vetett (gyakran) babonás hit és a leegyszerűsítően értelmezett skolasztikus tanítás [xlix] alakították ki azt a boszorkány-elméletet, mely szerint az ördög a vele szerződőket természetfölötti képességekkel ruházza föl. Nem csoda, ha ezek után nagyon gyorsan gyökeret eresztett az a fölfogás, hogy a büntetendő tényállás maga az ördöggel való szerződés ténye, és a kártékonyság már nem az eljárás okaként, hanem okozataként, mint gyanújel vagy bizonyíték jött számításba.
 
A középkorból kilépve az egyház centrális pozíciója kezdett ugyan visszaszorulni, ám befolyását még évszázadokig nagy hiba volna alábecsülni. A boszorkányperekkel kapcsolatban is fel-feltűnik egyházi motívum. Egyes jezsuita gyóntató atyák jelentették, hogy az elítélt kitartott-e utolsó pillanatáig a bűntársairól korábban vallottakhoz; az ilyen jelentésektől alkalmasint sok függött, hogy kiszélesedik vagy abbamarad egy-egy eljárás. [l] A boszorkányperekben szerepet vállaló egyháziak vállára nagy lelki teher nehezedett, és olyanok is sokan voltak, akik megtagadták az együttműködést.
 
Az egyházi tartományok sem voltak mentek a boszorkányüldözésektől. Johann von Baden trieri érseket VIII. Ince pápa többször fölszólította, hogy járjon el erélyesen a boszorkányokkal szemben: e megkeresésekre ártatlanul mindig azt a választ adta, hogy az ő egyházában nincsenek ilyen személyek... [li] Az első ismert trieri boszorkányperben (1572) három nőt vetettek máglyára, [lii] a nagy boszorkányüldözések azonban valamivel később, VI. János érsek (1581-1599) idején kezdődtek. Nemcsak egyszerű emberek, hanem doktorok, polgármresterek, és számtalan klerikus is áldozatul esett. Egykorú hivatalos jelentések szerint csak húsz Trier környéki faluból hat év leforgása alatt (1587-1593) 306 személyt küldtek máglyára. [liii]
 
A bambergi püspökségben 1625-től szabadult el a pokol. A püspök (Johann Georg) jobbkeze, Friedrich Förner segéspüspök Bambergben egy külön a boszorkányperek céljára rendelt házat emeltetett („Hexenhaus”), melynek bejárata fölött ez állt: „DISCITE JUSTITIAM MONITI ET NON TEMNERE DIVOS”, majd egy hosszabb idézet a Szentírásból (Királyok harmadik könyve). [liv] Hogy ebben a házban mi folyt, annak leírásához a szó kevés. Egy 1631-ből származó irat lakonikusan csak ennyit állapít meg: „Designatio welche Persohnen im abscheulichen Hexenhaus zu Bamberg bezichtigter Veneficij halben (außer etlich hunderdt hingerichten) noch jämmerlich enthalten undt unschuldig ellendtlich gequellt werden.” [lv] Harminchárom személyt több, mint négy éven át tartottak itt fogva és kínoztak, például úgy, hogy csak sós és borsos heringet kaptak, inni semmit; hasonlóan „fűszerezett” forró vízben fürdették őket, míg sokan bele nem haltak. Egy alapos feldolgozás szerint 1624 és 1630 között a bambergi püspökségben mintegy kilencszáz boszorkánypert folytattak le. Egy 1659-ben kelt püspöki brossúrában az áll, hogy a püspök mintegy hatszáz (!) boszorkányt égetett el. Hallstadtban 1617. augusztus 16. és 1618. február 7. között százketten kerültek máglyára. [lvi] Emellett tudnivaló, hogy a boszorkányság gyanújába keveredettek, s pláne az elítéltek vagyonára a hatóság rátehette a kezét. Az említett püspökségben például a 17. század első felében állítólag mintegy 500 ezer guldent zsákmányolt a hatóság, ami lehet, hogy túlzás, de a nagyságrend jól mutatja, hogy a boszorkányüldözés „üzletnek” sem volt utolsó... [lvii]

***

[i] Megközelítően pontos számot is nehéz mondani, mert a fennmaradt primér források feldolgozása még eléggé hátramaradott, a nagyságrend azonban sejthető: egy kiváló kortárs német kriminalista százezerre becsüli az Európa-szerte kivégzett boszorkányok számát. Cf. Hinrich Rüping: Grundriß der Strafrechtsgeschichte. München, 1998. 51. (Verlag C.H.Beck, 3., völlig überarbeitete Auflage) [Grundriss]
 
[ii] Számos egykorú vagy régebbi német büntető törvénykönyv számított a magyar joggyakorlatban gyakran forgatott, sőt olykor ténylegesen is alkalmazott és meghivatkozott kútfőnek. Ezek dolgozatomban idézett, gyűjteményes (kivonatolt) kiadása: Arno Buschmann (Hrsg.): Textbuch zur Strafrechtsgeschichte der Neuzeit. Die klassischen Gesetze. (München, Beck, 1998.) [Textbuch] Az osztrák-német büntetőjog magyarországi hatásáról cf. Béli Gábor/Kajtár István: Österreichisches Strafrecht in Ungarn: Die „Praxis Criminalis” von 1867. In: Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte, 1994/4. 325-334.
 
[iii] Ezúton szeretném hálámat kifejezni az Alexander von Humboldt-Stiftung illetékeseinek, akik nagyvonalú anyagi támogatásukkal lehetővé tették számomra, hogy 2004 nyarán egy hónapot kutathassak a jénai Friedrich-Schiller-Universität jogi karán, és az egyetem könyvtáraiban. Személyes hálával tartozom az ottani egyetem jogtörténészének, Prof. Dr. Gerhard Lingelbach kollégámnak, aki minden elképzelhető baráti és szakmai segítséget megadott a sikeres kutatómunkához. [Ich möchte meine Dankbarkeit der Alexander von Humboldt-Stiftung ausrichten, die durch Ihre grosszügige finanzielle Unterstützung mir ermöglichte, vier Wochen im Sommer 2004 an der Friedrich-Schiller-Universität zu Jena arbeiten zu können. Mein persönlicher Dank gilt für Herrn Prof. Dr. Gerhard Lingelbach, der alle vorstellbare freundliche und fachliche Hilfe mir gegeben hat.]
 
[iv] Erről ehelyütt csak annyit, hogy a régi római jog a varázslást, mágiát (ez a magatartásforma nevezhető ugyanis talán leginkább a boszorkányság ókori elődjének) általában eltűrte, csupán a bizonyítottan ártó tevékenységet büntette. C 9, 18, 4: „Eorum est scientia punienda et severissimis merito legibus vindicanda, qui magicis adcincti artibus aut contra salutem hominum moliti aut pudicos animos ad libidinem deflexisse deteguntur. Nullis vero criminationibus implicanda sunt remedia humanis quaesita corporibus aut in agrestibus locis innocenter adhibita suffragia ...” Megjegyzendő, hogy már az antik megközelítés is jobbára a nőket tekintette az efféle gonoszságok elkövetésére tipikusan vállalkozó és alkalmas személyeknek.
 
[v] A középkori, mondhatni józan német jogi felfogást jól illusztrálja a hamburgi városi jogkönyv (1270), mely szerint (egyebek mellett ) csak az kerülhet boszorkányként máglyára, aki varázslást vagy méregkeverést folytatott, és tetten érték. Cf. C. Trummer: Vorträge über Tortur, Hexenverfolgungen, Vehmgerichte und andere merkwürdige Erscheinungen in der Hamburgischen Rechtsgeschichte. Hamburg, 1844. 102 etc.
 
[vi] Talán első helyen lehet említeni W. G. Soldan kétkötetes munkáját, amelynek első kiadása 1843-ban jelent meg, s azóta még két, H. Heppe, majd M. Bauer által átdolgozott kiadása (1911) látott napvilágot: Geschichte der Hexenprozesse (Müller&Kiepenheuer, Hanau/M Nachdruck) [Hexenprozesse]. A legújabb irodalomból kiemelést érdemel a Gunther Franz és Franz Irsigler által gondozott, tucatnyi analitikus dolgozatot és nagyon szemléletes ábrázolást publikáló kiadványsorozat: Trierer Hexenprozesse. Quellen und Darstellungen, (Spee Buchverlag GmbH Trier), Wolfgang Behringer (Hg.): Hexen und Hexenprozesse in Deutschland. 2., überarbeitete Aufl. DTV München 1993, továbbá Günther Jerouschek jénai professzor munkái, mint: Die Hexen und ihr Prozess. Die Hexenverfolgung in der Reichsstadt Esslingen. (Esslinger Studien 11, Hrsg. Vom Stadtarchiv Esslingen am Neckar, 1992) [Esslingen].
 
[vii] Cf. Rüping, Grundriß, 51.
 
[viii] A 16. században Németország-szerte gyorsan terjedő boszorkányperek úgy is tekinthetők, mint szekularizált eretneküldözések. Cf. Jerouschek, Esslingen, 37-40.
 
[ix] Az Inquisitionsprozess valóban könyvtárnyi irodalmából ehelyütt csak két összefoglaló munkát emelnék ki; Eberhard Schmidt klasszikusnak számító monográfiáját: Einführung in die Geschichte der deutschen Strafrechtspflege (Göttingen, Vandenhoeck&Ruprecht, 1983, a harmadik kiadás változatlan utánnyomása) [Einführung], valamint Hinrich Rüping és Günther Jerouschek professzorok legfrissebb tankönyvét: Grundriss der deutschen Strafrechtsgeschichte (Schriftenreihe der Juristischen Schulung 73, 4., völlig überarbeitete Auflage, Verlag C.H. Beck München 2002.) [Grundriss].
 
[x] A kiváló lipcsei jogász nevét többféleképpen írták/írják; az alább idézett egykorú kiadásban a frankfurti nyomdászok Benedict Carpzov néven tisztelték, ugyane módon említi Rüping/Jerouschek (Grundriss, 113 ff., 120, 127, 131) és Schmidt is (Einführung, 131, 133, 134, 136, 137-142 etc.) de a szóban forgó munka modern kiadásának címében »Benedikt« szerepel, és gyakran olvasni az illető családi nevét így is: Carpzow.
 
[xi] Benedikt Carpzov: Peinlicher Sächsischer Inquisitions- und Achtsprozess. Franckfurt am Maeyn, Leipzig, Schleich, 1638. (Nachdruck, Bibliothek des deutschen Strafrechts, Alte Meister 5, Keip Verlag 1996.) [Peinlicher Inquisitionsprozess]
 
[xii] Kiemelendő 1635-ben megjelent, Szászország büntetőjogáról írt alapvető munkája: Practica nova imperialis saxonica rerum criminalium, melyet saját maga is sűrűn idéz későbbi műveiben. [Practica]
 
[xiii] A szegedi boszorkánypert összefoglalóan bemutató kismonográfiájában Oltvai Ferenc is említi, mégha a címet pontatlanul is adta meg. Oltvai Ferenc: A szegedi boszorkánypörök. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1976. 13, 24.
 
[xiv] In welchen delictis und Begünstigungen der Inquisitionsprozess statt habe. Carpzov, Peinlicher Inquisitionsprozess, Tit. II. Art. I. S. 36.
 
[xv] A talán leghíresebb német birodalmi törvényről van szó: V. Károly híres/hírhedt büntetőtörvénye (Peinliche Gerichtsordnung Kaiser Karls V. von 1532) évszázadokon át a német törvénykezés és szakirodalom sarokkövének számított. A 19. században már mind ritkábban, de egészen a birodalmi btk.megalkotásáig (1871) a legsűrűbben idézett büntető jogforrás német földön, sőt még azon túl is. Cf. Buschmann, Textbuch, 103-177.
 
[xvi] Cf. Molnár Imre: Tanúvallomások (kínvallatás) értékelése a bűnösség megállapításéánál az ókori római büntetőjogban. In: Acta Jur. et Pol. Szeged, 1998. Tomus LIII. (Emlékkönyv Dr. Szabó András egyetemi tanár 70. születésnapjára). 243-250. A kínvallatásról összefoglalóan: Franz Helbing/Max Bauer: Die Tortur. Geschichte der Folter im Kriminalverfahren aller Zeiten und Völker. Berlin, 1925. (Neudruck, Scientia Verlag Aalen, 1983.)
 
[xvii] Az eretnekekkel szembeni speciális bíróság fölállítására csak 1542-ben került sor, III. Pál pápa Licet ab initio kezdetű konstitúciójával; e bíróság szervezetét (Congregatio sanctae Inquisitionis haereticae pravitatis) V. Sixtus állapította meg 1587-ben. Cf. Peter Segl: Einrichtung und Wirkungsweise der inquisitio haereticae pravitatis im mittelalterlichen Europa. In: Peter Segl (Hg.): Die Anfänge der Inquisition im Mittelalter. 1-38. (Böhlau Verlag, 1993, Bayreuther Historische Kolloquien 7)
 
[xviii] Cf. Carpzov, Peinlicher Inquisitionsprozess, Tit. X. Art. V. Wie das juramentum purgationis dofern solches inquisitio zuerkannt von ihme geleistet werden müsse.
 
[xix] A Carpzov által idézett szász bírósági gyakorlat széles körben elterjedt Németországban, minek lényege, hogy a jogtudósok véleményét ítélethozatal előtt mindig ki kell kérni: „Es ist in Sächsischen Gerichten, zuförderst aber in Churfürstenthumb ganz vernünfftig und weißlichen eingeführet und vorsehen, daß die Richtere auß ihrem eygenen Rath und Gutdüncken die Vorbrechere und Ubelthätere zu straffen nicht befugt, sondern die ergangene Inquisitionacta den Rechtsgelahrten uberschicken ihr Erkänntnu dorüber einholen und nachmals derer Außspruch vollstrecken müssen.” Carpzov, Peinlicher Inquisitionsprozess, Tit. IX. Art. I.
 
[xx] Cf. Ernst Boehm: Der Schöppenstuhl zu Leipzig und der sächsische Inquisitionsprozeß im Barockzeitalter. Wichtige rechtskundliche Quellen in der Leipziger Universitäts-Bibliothek. In: ZStW 59 (1940), 371-410, 620-639; 60 (1941) 155-249; 61 (1942) 300-403. Theodor Distel: Beiträge zur älteren Verfassungsgeschichte des Schöppenstuhls zu Leipzig. In: ZRG GA 20 (1887) 89-115, 23 (1889) 63-97.
 
[xxi] Cf. Rüping/Jerouschek, Grundriss, 63-68.
 
[xxii] Azt írja Jerouschek, hogy a nyugati germán 'Hexe' és az ófelnémet megfelelőjének tartott 'hagazussa' eredete és egykorú jelentése homályba vész. Cf. Rüping/Jerouschek, Grundriss, 63/64.
 
[xxiii] Heinrich Kramert (latinul: Institoris) IV. Sixtus pápa 1478. március 3-án kelt oklevelével pápai inkvizítorrá nevezte ki Észak-Németországba; a bazeli születésű, dominikánus Jakob Sprenger, 1472-től a kölni domonkosok priorja, 1481. június 19-iki keltezéssel kapott hasonló megbízást a mainzi, kölni és trieri egyházmegyék területére. Cf. Hexenhammer, 103-104.
 
[xxiv] Dolgozatomban a legújabb német nyelvű kiadást használom – Heinrich Kramer (Institoris): Der Hexenhammer. Malleus Maleficarum. (Neu aus dem Lateinischen übertragen von Wolfgang Behringer, Günter Jerouschek und Werner Tschacher. Herausgegeben und eingeleitet von Günter Jerouschek und Wolfgang Behringer. Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 2000.)
 
[xxv] „Die hexenwerk halben verlümdotte frow” Anna Henni von Röthenbach bei Löffingen im Schwarzwald bestand die Probe und wurde gegen Leistung der Urfehde entlassen. Cf. Sigmund Riezler: Geschichte der Hexenprozesse in Bayern. Stuttgart, 1896. 78.  [Bayern] Joseph Hansen: Quellen und Untersuchungen zur Geschichte des Hexenwahns. Bonn, 1901. 584, Nr. 142. (Nachdruck 1976)
 
[xxvi] A középkorban széltében használták, de voltak fenntartások is; Jámbor Lajos például tiltotta, Hinkmar de Reims védelmezte, Clairvaux-i Bernát idején mindenesetre a manicheusok ellen tömegesen alkalmazták Franciaországban. Miután azonban III. Ince pápa a lateráni zsinaton (1215) erélyesen megtiltotta, jó időre kiment a „divatból”. Középkori gyakorlatára nézve cf. Grimm: Deutsche Rechtsaltertümer. [Rechtsaltertümer] II. 923; Le Brun: Histoire des pratique superstitieuses. II. 299 etc.
 
[xxvii] Megjegyzendő, hogy bár ez volt az általános interpretáció, volt példa egyes jogkönyvekben (Weistümer) az ellenkezőjére is. Cf. Grimm, Rechtsaltertümer, II. 924; Franz Heinemann: Der Richter und die Rechtspflege in der deutschen Vergangenheit. O.O.u.J. 31-121. Ex cathedra egyházi álláspont nem alakult ki ebben a kérdésben, mert a Hinkmar által megfogalmazott vélekedés eléggé elterjedt volt; eszerint a a víz mintegy megszentelt elemnek számít azáltal, hogy Jézus a Jordán folyóban megkeresztelkedett, így a bűnösöket kiveti magából.
 
[xxviii] Cf. C.J.v. Hefele: Konziliengeschichte. Freiburg I. Br. VI. 1890. 616. Itt említem, hogy az ominózus szegedi perben is alkalmazták a hidegvíz próbát.
 
[xxix] Cf. Johannes Janssen: Geschichte des deutschen Volkes seit dem Ausgang des Mittelalters. Freiburg I. Br. VIII. 646; Carl Binz: Doctor Johann Weyer. Ein rheinischer Arzt, der erste Bekämpfer des Hexenwahns. Ein Beitrag zur Geschichte der Aufklärung und der Heilkunde. Wiesbaden, 1969. (Nachdruck der Ausgabe 1896.) 84. etc.  A. Praetorius: Gründlicher Bericht von Zauberei und Zaubern. Frankfurt, 1629, 112. etc.
 
[xxx] De iustitia et iure. Antwerpen, 1617, p. 385; Janssen, VIII. 665.
 
[xxxi] Cf. Soldan/Heppe, Hexenprozesse, I. 382.
 
[xxxii] C. Beyer: Zauberei und Hexenprozesse im evangelischen Mecklenburg. Berlin, 1903. 20; Karl du Prel: Studien aus dem Gebiete der Geheimwissenschaften. Berlin, 1890/91. I. 5, 23.
 
[xxxiii] Cf. Bekker, Balthasar: Bezauberte Welt. I. Kap. 21; Jakobus Scheltema, Geschiedenis der Heksenprozessen. Harlem, 1828. 142.
 
[xxxiv] Soldan/Heppe, Hexenprozesse, I. 384-385; Reizner János: Szeged története. I. 353. Szeged, 1899.
 
[xxxv] Cannaert: Bydragen tot de kennis van het oude strafrecht in Vlaenderen. 207, 211.
 
[xxxvi] Cf. Jean Bodin: De la démonomanie des sorciers; vom ausgelassnen wütigen Teuffelsheer und ihre Fallberichte. Straßburg, 1586. (Nachdruck Frankfurt a.M. 1980.) II. 4. és IV. 4.
 
[xxxvii] Csak az érdekesség kedvéért: a boszorkányság jelének gondolták, ha a kínvallatás alá vetett személy kinyújtotta nyelvét a hóhérra, ha hiába próbált sírni, ha a „Miatyánk” elmondásában megzavarták és nem tudta folytatni, vagy egyéb rendkívüli magatartást produkált; Niddában egy tizennyolc éves lánynak bírói utasításra a hóhér eltörte az orrcsontját, hogy a vérzésből következtetni lehessen a bűnösségre. Cf. Soldan/Heppe, Hexenprozesse, I. 386.
 
[xxxviii] Egy Katharina Lips nevezetű „boszorkány” (Betziesdorf in Oberhessen) 1672-ben lefolytatott perében, miután hősiesen kiállta a kínvallatást, a marburgi boszorkánytoronyban (Hexenturm) letette a kívánt esküt, szövege: Soldan/Heppe, Hexenprozesse, I. 387-388.
 
[xxxix] H. Pollack: Mitteilungen über die Hexenprozesse in Deutschland. Berlin, 1886. 21.
 
[xl] Egy ilyen ritka ítéletet közöl Pfaff, melyre 1664. július 1-én került sor Eßlingen városában, in: Zeitschrift für deutsche Kulturgeschichte, 1856, 455-456.
 
[xli] A ténylegesen alkalmazott szankciók statisztikai feldolgozására szép példát ad Jerouschek: Zur quantitativen Auswertung des Fallmaterials, in: Esslingen, 285-295. Az általa feldolgozott hetvenöt esetből (ahol hetvenkét személy ellen folytak a perek) például kiderül, hogy 49,3% volt a halálbüntetések aránya, a többit más szankcióval sújtották (fel senkit sem mentettek...); a vádlottak nemek szerinti aránya ez volt: 34 férfi és 38 nő.
 
[xlii] A glarneri Hochgerichtsordnungban ez olvasható: „Kätzer, Hexen, Brenner. Vnnd alda ein für machen, vnnd Inne vff einer Leyteren gebunden also lebende Inn das für stoßen, sin Lyb, Fleysch vnnd Bein, Hutt vnd Har zu Buluer vnd Eeschen verbrennen, darnach die Eeschen vnd was da blybt vf der Richstath vergraben, damit dauon weder Lüth noch gütt schaden empfachind, vnd dadurch mengklich ab sölcher straff vnd schandlichem tod etc.” Dettling: Hexenprozesse im Kanton Schwyz. Schwyz, 1907. 9.
 
[xliii] A tűzhalál, és mellette a vízbefojtás, valamint az elevenen eltemetés egyben megtisztító rituálék is voltak, mert az a cél is teljesült, hogy a bűnös teljesen, úgyszólván nyom nélkül  eltűnjön a közösségből. Cf. Richard van Dülmen: Theater des Schreckens. Gerichtspraxis und Strafrituale in der frühen Neuzeit. München, 1995. (Vierte, durchgelesene Auflage, Verlag C.H. Beck)
 
[xliv] Cf. Riezler, 292. A szegedi kivégzettek között is akadt egy fiatalasszony (Malmos Katalin), akit ez a „szerencse” ért: előző este lefejezték, s csak holtteste lett másnap a lángok martaléka.
 
[xlv] Janssen, VIII. 686. Cf. Soldan/Heppe, Hexenprozesse, I. 391-394.
 
[xlvi] Ez szélesebb körű volt, mint amit a Carolina engedélyezett: kizárólag a vádlottal szemben és csakis megalapozott gyanú esetén; cf. Art. 45, 46. („Von peinlicher frag”)
 
[xlvii] Cf. Siegried Leutenbauer: Hexerei- und Zaubereidelikt in der Literatur von 1450 bis 1550. Mit Hinweisen auf die Praxis im Herzogtum Bayern. 47-51. (Münchener Universitätsschriften, Juristische Fakultät, Abhandlungen zur rechtswissenschaftlichen Grundlagenforschung 3) J. Schweitzer Verlag, Berlin, 1972; Klaus-Peter Schroeder: Vom Sachsenspiegel zum Grundgesetz. Eine deutsche Rechtsgeschichte in Lebensbildern. Verlag C.H. Beck München, 2001. 55, 56.
 
[xlviii] Cf. Hexenhammer, 101-135.
 
[xlix] Erről ehelyütt csak annyit, hogy a skolasztikus tanítás jelentősen kidomborította a Sátán evilági reális hatalmát, az Istennel szembeni pozíciójának realitását; ez helyesen értelmezve nem jelentette természetesen azt, hogy egyenrangú felek volnának, de a vulgáris értelmezés mégis olyan színben tüntette föl az Ördögöt, mint akinek a vele szövetkezőkön (= boszorkányok) keresztül ellenállhatatlan evilági ereje van, így vele – és szövetségeseivel – szemben minden eszköz megengedett.
 
[l] Duhr, B.: Die Stellung der Jesuiten in den deutschen Hexenprozessen. Köln, 1900. 73; Lamberg, 24.
 
[li] Cf. Soldan/Heppe, Hexenprozesse, II. 1.
 
[lii] Cf. Hennen: Ein Hexenprozess aus der Umgebung von Trier im Jahre 1572. St. Wendel, 1887.
 
[liii] Cf.  M.Fr.J. Müller: Kleiner Beitrag zur Geschichte des Hexenwesens im 16. Jahrhundert. Trier, 1830. 7; S. Marx: Geschichte des Ertzstiftes Trier. Trier, 1858-64. II. 111; A. Richel: Zwei Hexenprozesse aus dem 16. Jahrhundert. Beiträge zur Kulturgeschichte. II. Weimar, 1898.
 
[liv]Cf. Leitschuh: Beiträge zur Geschichte des Hexenwesens in Franken. Bamberg, 1883. 44.
 
[lv] Soldan/Heppe, Hexenprozesse, II. 3.
 
[lvi] Cf. G. von Lamberg: Kriminalverfahren vorzüglich bei Hexenprozessen im ehemaligen Bistum Bamberg während der Jahre 1624-1630. Nürnberg; P. Wittmann: Die Bamberger Hexenjustiz (1595-1631). In: Archiv für katholisches Kirchenrecht, Bd. 50. 117 etc.
 
[lvii] Az európai boszorkányperek történetében természetesen az anyagi szempont másodlagos volt, de azt nem mondhatjuk, hogy teljesen periférikus lett volna; a szegedi perben is feltűnő, hogy Rózsa Dániel, a város egyik legjobb módú „illatszerkereskedője” máglyára került.

***

Dr. Balogh Elemér az Alkotmánybíróság bírája

Boszorkányper Magyarországon

2010. április 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A márciusi ifjak

Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >

Tovább

Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú

A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >

Tovább

A második világháborút a zsidógyűlölet okozta

Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >

Tovább

Puskás fizette a szurkolókat

– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >

Tovább

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

Tovább

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább