Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes >
Napi ajánló
Teher az ellenzéknek
A Diákmozgalom ezzel szemben meg sem próbált a régi módon kifutópályát építeni. Ezért vannak a plenáris gyűlések a vezetők helyett. Menő, szexi és vonzó kampány ahelyett, hogy unalmas lenne. Valódi egység és szolidaritás a civódás és a sértettség helyett. Nincs hierarchiája és párttörténete árulásokkal és átülésekkel, nincs vezérkultusza vagy vezetői egója, és nem úgy tekint a politikára, mint hatalomgyakorlásra. Van viszont népszerűsége, a fiatalság aurája és az „új arcok” vonzereje – ezért olyan attraktív. A dolgok történelmi jelentőségűvé váltak. Aki ezt nem érti, annak többé nincs mit keresnie a politikában. Az október 25-i választás kérdése ezért nem csupán az, hogy végre leszáll-e a repülőgép, hanem az is, hogy végre abbahagyja-e valaki a szalmából épített kifutópályák építését. Aleksej Kišjuhas (Danas):
Az ég kék, a víz nedves, a szerbiai ellenzék pedig széttöredezett és méltatlan a történelmi pillanathoz. Ezért inkább azon töpreng, hogy hány angyali „oszlop” fér el a választási tű hegyén. Az egész pedig feltűnően emlékeztet egy antropológiai jelenségre – a melanéziai „rakománykultuszra” (cargo cult).
A második világháború idején ugyanis néhány apró csendes-óceáni sziget heves harcok színterévé vált a japán és amerikai csapatok között. A bennszülöttek, akik korábban soha nem láttak egyenruhás katonákat, dzsipeket és walkie-talkie-kat, ámulattal figyelték ezeket a fantasztikus jeleneteket nádfedeles kunyhóik előtt. Ráadásul hatalmas „madarak” köröztek az égen, csomagokat vagy rakományt dobtak ki magukból, amelyeket nagy darab szövetek hordozásával lassan és szinte mágikus módon eresztettek le a földre. Ezek a repülőgépről ledobott rakományok, ejtőernyős csomagok tele voltak konzerv élelmiszerrel. Olyan volt, mintha maga a Paradicsom vagy az isteni beavatkozás jelent volna meg: az élelem szó szerint az égből hullott alá! A katonák megosztották ezt az élelmet a helyiekkel, miközben senki sem látta őket vadászni vagy gyűjtögetni. Nyilvánvalóan valamit nagyon jól csináltak. Az ördögbe is, vajon hogyan tudták rávenni ezeket a hatalmas tehermadarakat, hogy odarepüljenek?
Amikor a háború véget ért, a hadseregek elvonultak, a repülőgépek pedig többé nem érkeztek. A szigetlakók ekkor létrehoztak egy új kultuszt – az imént említett rakománykultuszt. Felégették a növényzetet a dombtetőkön, a megtisztított területeket kövekkel vették körül. Életnagyságú repülőgépeket építettek szalmából, és rögtönzött kifutópályákra állították őket. Szalmából magas rádiótornyokat is készítettek, kókuszdióból fejhallgatókat faragtak, fából puskákat készítettek a „őrség” számára, utánozták a katonák háború alatt látott mozdulatait, tüzeket gyújtottak, hogy a jelzőfényeket utánozzák, sőt olyan jeleket is tetováltak a bőrükre, amelyek hasonlítottak a katonai egyenruhák jelzéseire. Vagyis repülőtérhez hasonlót építettek, és hűségesen megismételték annak az egykori rituálénak minden látható részletét, amely látszólag előidézte a repülőgépek, a hatalmas madarak érkezését, amelyek annyi élelmet hoztak. A repülőgépek azonban nem szálltak le. Építettek még egy, még jobb kifutópályát, még gondosabban végrehajtották az egész rituálét – és megint semmi. És így a végtelenségig.
Mielőtt azonban a melanéziaiak viselkedését naivnak és „primitívnek” minősítenénk, érdemes tudni, hogy a „rakománykultusz” példáival tele van a modern ember világa is. Vagyis a forma és a rituálé utánzása a lényeg megértése helyett, annak reményében, hogy az eredmény majd valamilyen mágikus módon megérkezik.
Ilyen például a vállalati kultúra – különösen a hírhedt „IT-szektor” –, ahol rituálisan utánozzák az olyan vállalatokat, mint a Google vagy az Apple. Az irodákat telezsúfolják babzsákokkal, ingyenes élelemmel, masszázsszékekkel és csocsóasztalokkal, miközben az igazgatók fekete pólóban vagy kapucnis pulóverben járnak, abban a reményben, hogy valahogy majd csak megjelenik az „innováció” és az üzleti siker. Vagy gondoljunk arra, hány kezdő író próbálta utánozni például Hemingwayt és másokat: szakállt növesztenek, kalapot hordanak, és fekete noteszbe firkálnak valamit a kocsmákban, miközben hektoliterszám isszák az alkoholt.
Az ihlet és a bestseller regény azonban csak nem akar leszállni.
Hasonló a helyzet a tudósokkal is – a „cargo cult science”, vagyis „rakománykultusz-tudomány” jelenségéről a zseniális Richard Feynman is írt –, akik a tudományos munka formáját utánozzák (szakzsargon, módszertan, tudományos konferenciák és megszállott publikálás), de nélkülözik mindazt, ami a tudomány lényegét alkotja: a valódi felfedezést és a szigorú önkritikát.
Az úgynevezett „wellnessiparban” hírességek, sikeres és jó megjelenésű emberek szokásait vagy „rutinjait” utánozzuk, megvásároljuk a termékeiket, étrend-kiegészítőiket és olcsó tanácsaikat, jeges vízben fürdünk, maratonokat futunk stb. – abban reménykedve, hogy mi magunk is sikeresek és egészségesek leszünk.
A fejlődő országok – és velük együtt Szerbia is – nem ritkán a nyugati demokráciákból lemásolt alkotmányokat és törvényeket vesznek át, abban a reményben, hogy ettől majd felvirágoznak. A rituálék és intézmények ott vannak, mint egy egyszerű szalmatorony, miközben a fejlődéshez szükséges valódi mechanizmusok – a jogállamiság, a hatalmi ágak megosztása, a sajtószabadság – hiányoznak.
És itt érkezünk el Szerbiához és annak ellenzékéhez. Nehéz nem a már említett szalmatornyokra és az őslakosok hozzájuk kapcsolódó rituáléira gondolni. Minden választási ciklus előtt az ellenzék újra és újra ugyanazt csinálja, és várja, hogy az égből megérkezzen a rakomány. Van közös sajtótájékoztató, új rövidítés és hashtag a közösségi médiára, közös fotózkodás a lépcsőn, az egység és az összefogás ígérete, felhívás a történelmi pillanatra és az utolsó esélyre – aztán pedig a nagy semmi.
Jönnek a szakítások, az egymás elleni vádaskodások, majd a csendes visszatérés a régi állapothoz. Szinte ciklikus mintázat rajzolódik ki: széttagolódás, válság, összefogás, választási vagy tiltakozási siker (vagy bojkott), belső konfliktusok, széthullás, majd újabb széttagolódás. Aztán kezdődik minden elölről.
Ne feledjük: volt már Szövetség Szerbiáért (2018–2020), Egyesültek Szerbiáért (2021–2022), Szerbia az erőszak ellen (2023–2024), valamint különféle Hazafias Blokk és Polgári Blokk 381, a Szuverenisták, a Monarchisták, a Moramo és még ki tudja, mi minden – szemben a hatalmon lévő kemény pártmonolittal.
A mostani ciklus pedig, a valóban sorsdöntő választások előtt, már-már abszurddá vált. Két évnyi diákblokád, tüntetések és a polgárok lelkesedésének feléledése után a rendszer ellenzéke megosztottabb, mint valaha (vagy csupán az apró személyes érdekekben egységes?).
A kulcsszereplők (SSP, DS, NPS, SRCE, PSG, ZLF) kezdeti együttműködéséből – amely talán együtt még valamiféle esélyt is jelentett – először a Demokrata Párt (DS) lépett ki, és csatlakozott a diákokhoz, majd a ZLF, aztán a PSG. Ezután pedig az a kevés is, ami megmaradt, kettészakadt (Đilas–Ponoš és Miki–Ćuta). A DSS hagyományosan külön utakon jár, és közben a rezsimnek súg.
Az egész rituális görbe – megalakulás, sértettség, széthasadás – már azelőtt lezárult, hogy a választó egyáltalán megjegyezhette volna a „koalíció” nevét.
Vajon akkor annyira érthetetlen a diákok és a polgárok jelentős részének ellenzékkel szembeni ellenszenve (a Twitter-botok kivételével), és kizárólag a rendszer propagandájának és gépezetének eredménye? Vagy az ellenzéki pártoknak és vezetőiknek is van felelősségük? Mert ha az összefogás jó dolog lenne, Vučićnak is lenne.
Végül pedig nem pusztán krónikus széttöredezettségről vagy balkanizálódásról van szó, hanem olyan politikáról is, amely ugyanazokkal az eszközökkel akar más eredményt elérni. Az ellenzéki pártok egész rituálérepertoárt adnak elő, ugyanolyan hittel, mint az őslakosok a szalmatornyaikban. Csakhogy ezeknek már rég semmi közük ahhoz, amit elvileg létre kellene hozniuk: a választási győzelemhez.
A szigetlakók és a mi pártvezetőink között az a különbség, hogy az őslakosok valóban nem értették a repülőgépek mögött rejlő mechanizmust – számukra a logisztikai lánc láthatatlan, mágikus és megmagyarázhatatlan volt.
A mi vezetőink viszont tökéletesen értik ezt a mechanizmust. Mindegyikük pontosan és gépiesen fel tudja mondani a diagnózist: széttagoltság, vezetői hiúság, bizalmatlanság, rövid távú alkudozás, a terepen működő szervezet hiánya. Mégis újra meg újra ugyanazt a kifutópályát építik fel, csak új név alatt: Szövetség, Platform, Egyesültek, Blokk, Mozgalom, Szerbia vagy – legújabban – Európa.
És az egységnek ez a szinonimákból álló szókészlete pontosan azt szolgálja, amihez akkor folyamodunk, amikor a lényeget nem változtattuk meg, így már csak a szalmaház homlokzatára ragasztott címkét tudjuk lecserélni.
Természetesen könnyű antropológiai hasonlattal megcipőzni az ellenzéket, és ezzel egy olcsó poén felé csúszni. Nem arról van szó, hogy az ellenzék naiv, „primitív” vagy komolytalan lenne – és nem is arról, amit a rendszer nap mint nap állít róla.
Az igazi történet hidegebb, racionálisabb és nehezebben megoldható. Mert a valódi megoldás ára a következő: át kell engedni a vezetést, fel kell adni az identitást és a mandátumot, és hinni kell egy riválisnak vagy egy kétes partnernek. Ezt az árat pedig azonnal, személyesen és látható módon kell megfizetni.
A nyereség viszont – a rendszer veresége vagy a hatalom megváltozása – kollektív, késleltetett, és soha nem biztos. Ez az a racionális kalkuláció, amelyet azok az ellenzékiek végeznek el, akik a választásokon kockázatos és abszurd küzdelemben indulnak a parlamenti küszöbért.
A Diákmozgalom ezzel szemben meg sem próbált a régi módon kifutópályát építeni. Ezért vannak a plenáris gyűlések a vezetők helyett. Menő, szexi és vonzó kampány ahelyett, hogy unalmas lenne. Valódi egység és szolidaritás a civódás és a sértettség helyett.
Nincs hierarchiája és párttörténete árulásokkal és átülésekkel, nincs vezérkultusza vagy vezetői egója, és nem úgy tekint a politikára, mint hatalomgyakorlásra. Van viszont népszerűsége, a fiatalság aurája és az „új arcok” vonzereje – ezért olyan attraktív.
A dolgok történelmi jelentőségűvé váltak. Aki ezt nem érti, annak többé nincs mit keresnie a politikában.
Az október 25-i választás kérdése ezért nem csupán az, hogy végre leszáll-e a repülőgép, hanem az is, hogy végre abbahagyja-e valaki a szalmából épített kifutópályák építését.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Teher az ellenzéknek
A Diákmozgalom ezzel szemben meg sem próbált a régi módon kifutópályát építeni. Ezért vannak a plenáris >
A „pragmatikus” politika
„Az, hogy paranoiás vagy, még nem jelenti azt, hogy nincsenek a nyomodban” – hangzik a cinikus >
Manapság már nem égetik el a „káros könyveket” csak kiiktatják a közéletből
Már régen belenyugodtam, hogy nagy hatalomnak vannak ilyes kis politikai bosszúi, és tudom, hogy ebben nem >
A kisebbségek szabják meg a többséget?
Orbán bukása a VMSZ számára hatalmas sokk volt: egyrészt elveszítette patrónusát, másrészt az új magyar kormány >
A hármas
Világos a kép: vagy megragadjuk a lehetőséget, és szavazatainkkal támogatjuk azokat, akik jobbulást, haladást, fejlődést akarnak >
A harmadik magyar az Egyetemisták listáján
„Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, amíg megfogja az egeret.” Teng Hsziao-ping szavai jól leírják >
(EGYELŐRE) KÖVETKEZMÉNYEK NÉLKÜL
Egy héttel az esemény után még csak arról sem érkezett információ, hogy fegyelmi eljárást indítottak volna >
VMDK: AZ EGYETEMISTA LISTÁT TÁMOGATJUK A KÖVETKEZŐ VÁLASZTÁSOKON
A vajdasági magyaroknak meg kell érteniük: ebben a pillanatban az egyetemista lista támogatása szolgálja leginkább a >
Nálam egy név emelkedik ki: Öreg Anna
A szabadkai baráti társaság a VMSZ után szintén keményen megorrolt rám. Úgy látszik, sokan a kritikánál >
A délvidéki magyarság kálváriája
Egy jelentős vajdasági magyar alkotó új könyve már nem a vajdasági magyar könyvkiadás keretében jelenik meg, >
VÉDEKEZÉS ÉS AZ UTOLSÓ NAPOK: Hogyan húzzák ki a független média fogait
A rezsimpárti média minden kapcsolatát elvesztette a valósággal, kezdte elveszíteni a mérkőzést a teljes kívülállókkal, azzal >
A vajdasági magyar politika ma leginkább egy partra vetett, vergődő hal képét mutatja
A legnagyobb probléma nem egyszerűen az, hogy kevés az ellenzéki szereplő vagy gyenge a szervezettség. Sokkal >