Ma Pongrác névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
A templomot felgyújtották, a kőkeresztet ledöntötték
Újbezdán a délszláv háború idején – Beszélgetés Živić Sipos Tündével
„1992. április 6-án délután 4 óra után arra lettünk figyelmesek, hogy megszólaltak a harangok. Nagyon meglepődtünk, hiszen amikor falunkban betelepedtek a szerb katonák, kikapcsoltuk azokat, mert féltünk, hogy belelőnek a templomba. Hamarosan a cserepek közül füst kezdett szivárogni, amit hatalmas lángok követtek. Valaki értesítette a tűzoltókat, mert hamarosan megérkezett a két tűzoltókocsi, de nem engedték meg nekik az oltást, sőt el is zavarták őket a faluból. Ezt követően különböző nagyságú lövedékekkel kezdték el lőni a tornyot, mindaddig, míg a toronykupola bádoggal borított sisakja hatalmas robajjal le nem zuhant. Akkor odalopakodtam a kerítéshez, és végignéztem az utcán. A falu központjában a szerb katonák felemelt kezekkel és vad ugrálással ünnepelték templomunk lerombolását, olyanok voltak, mintha maga az ördög szállta volna meg őket. Hogy akkor mit éreztem, azt nem lehet leírni. Lassan elkezdett szemerkélni az eső, de már sajnos késő volt.” Szabó Angéla:
A napokban ismerkedtem meg Živić Sipos Tündével, az Eszéki Szlavón Múzeum Néprajzi Osztályának kurátorával, akivel a 90-es évek délszláv háborúi kapcsán beszélgettem. Újbezdánban született és most is ott él (Eszéktől mintegy 40, a vajdasági Bezdántól pedig 50 kilométerre). Amikor kitört a háború, még kislány volt, harmadik osztályba járt. Az alig 300 lakosú. többségében magyarok által lakott falucska iskolája akkor még színmagyarnak számított, nyolcosztályos tagozattal működött, a vörösmarti iskola kihelyezett részlegeként. Mivel mindig rossz volt az összeköttetés a két falu között, az ottani gyerekeket nem kényszerítették utazásra.
Tünde maga is foglalkozik írással, így idézte fel az akkori eseményeket: A honvédő háború kezdetétől a helyi általános iskola épületében és a falu szélén lévő kaszárnyában is szerb katonák állomásoztak, így az 1991/92-es tanév már meg sem kezdődhetett a helyben maradt diákok számára. Egy teljes iskolaévet nem volt oktatás a településen. A következő tanévben az újbezdáni diákoknak már a kácsfalusi szerb általános iskolába kellett integrálódniuk. Az államnyelvet idegen nyelvként ismerő diákoknak egy év alkalmazkodási időt adott az intézmény, hogy megtanulják a nyelvet és a cirill írásmódot. Az alsó tagozatos diákoknak Petárdára, a felső tagozatos diákoknak pedig Kácsfaluba kellett utazniuk minden nap. Ez a helyzet egészen a békés reintegráció kezdetéig állt fenn. Az 1997/98-as tanév második félévében, a húsvéti szünet után az újbezdáni szülők összefogásával a gyermekek már nem a kácsfalusi, hanem a vörösmarti általános iskolában folytatták tanulmányaikat, ismét magyar nyelven, vállalva az ezzel járó napi 80 kilométeres ingázást. A következő iskolaévben Újbezdánban ismét megnyitotta kapuit a helyi általános iskola a vörösmarti tagiskolájaként.
– Gondolom, az ottani magyar diákok száma is folyamatosan csökken, éppúgy, mint a Vajdságban.
– A békés visszarendeződés után 20-30 között mozgott, manapság már csak 5-20 tanulója van. Ebben a tanévben 16 diákja volt, Néhány évvel ezelőtt a szülők kezdeményezésére horvát nyelvű tagozatok is indultak és magyar anyanyelvápolás is folyik. Persze az iskolás gyerekek létszámára az is hatással van, hogy vannak szülők, akik a szomszéd falu horvát iskolájába, vagy a közeli, de magyarországi Beremend település magyar iskolájába, sőt van, aki az eszéki magyar központba járatja a gyerekét.
– Hogy vészelte át a falu a háborús éveket? Tudjuk, hogy több magyar, horvát településen a bevonulók elsőként a templomot vették célba. Újbezdánban történt-e rombolás, pusztítás?
– A mi katolikus templomunkat is lerombolták. A lakosságnak majdnem a fele elhagyta falut. A katolikus papok a legtöbb helyről elmenekültek, mert ők eleve ellenségnek számítottak. Akkoriban az elhunyt katolikusokat is a református papok temették. A katolikus templomunkon egészen 1989-ig nem történtek nagyobb karbantartási munkálatok, ekkor került sor a teljes felújításra, túlnyomó részt a hívek adományából. Sajnos nem sokáig örülhettek templomuknak, mert a szerb megszállók 1992. április 6-án felgyújtották és ledöntötték a templomkertben álló kőkeresztet. A pélmonostori tűzoltóság gyorsan kiérkezett a helyszínre, de a szerb fegyveresek nem engedték nekik, hogy eloltsák a lángoló templomot. Arról a tragikus napról Szalai Pál, a templom akkori gondnoka, a következőket jegyezte fel: „1992. április 6-án délután 4 óra után arra lettünk figyelmesek, hogy megszólaltak a harangok. Nagyon meglepődtünk, hiszen amikor falunkban betelepedtek a szerb katonák, kikapcsoltuk azokat, mert féltünk, hogy belelőnek a templomba. Hamarosan a cserepek közül füst kezdett szivárogni, amit hatalmas lángok követtek. Valaki értesítette a tűzoltókat, mert hamarosan megérkezett a két tűzoltókocsi, de nem engedték meg nekik az oltást, sőt el is zavarták őket a faluból. Ezt követően különböző nagyságú lövedékekkel kezdték el lőni a tornyot, mindaddig, míg a toronykupola bádoggal borított sisakja hatalmas robajjal le nem zuhant. Akkor odalopakodtam a kerítéshez, és végignéztem az utcán. A falu központjában a szerb katonák felemelt kezekkel és vad ugrálással ünnepelték templomunk lerombolását, olyanok voltak, mintha maga az ördög szállta volna meg őket. Hogy akkor mit éreztem, azt nem lehet leírni. Lassan elkezdett szemerkélni az eső, de már sajnos késő volt.”
A háború alatt, miután kicsit rendeződött a helyzet, plébános és templom hiányában, a faluban maradt emberek titokban, lakóházakban gyűltek össze imádkozni. Így tartott ez 1996 nyaráig, amikor az ENSZ békefenntartó erők katonái között levő papok elkezdtek misézni. A faluban egy üres háznál hamarosan berendeztek egy szobát – amit elneveztek imaháznak – és ott gyűltek össze. A híveknek már az sem okozott meglepetést, hogy a pap nem magyarul, hanem franciául, lengyelül vagy éppen németül – attól függően, hogy milyen nemzetiségű katonák állomásoztak térségünkben – szólt hozzájuk, mert magyar pap hiányában a szentmisék és más szertartások korábban is, hosszú évtizedeken át két nyelven folytak, pontosabban a pap horvátul vezette a misét, a hívek pedig magyarul feleltek, imádkoztak és énekeltek. Kivételt csak a nagyobb ünnepek jelentettek, amikor a diakovári püspökségtől mons. Varga Géza kanonok látogatott el Újbezdánba.
Amikor 1997-ben megteremtődtek a feltételek az elmenekült hívek visszatérésére, szörnyű látvány fogadta őket. Akiknek az emlékezetében még a szép és rendezett templom képe élt, azokat sokkhatásként érte a csupasz, romos falak, és a templom belsejében időközben karvastagságúra és több méter magasra nőtt bodzabokrok látványa.
1997 szeptemberében visszatért Stjepan Cvjetnić egykori plébánosunk is, aki ettől kezdve vasárnaponként rendszeresen eljárt az újbezdáni imaházba misézni. A helyi lakosok összefogtak és több mint 30 pótkocsi hulladékot szállítottak el a templomfalak közül.
A templomon kívül még egy épületről, családi házról (melyben a háború alatt nem élt senki, a család a magyarországi Szajkra menekült) tudom, hogy találat érte. Ennek a helyén új ház épült, ma ebben élek a családommal.
– Háborús halottja lett-e a falunak?
– A háború kezdetén két fiatalemberről tudtunk, akik az akkori Jugoszláv Néphadseregben szolgáltak, Kovács Zoltán és Szebényi László. Zoltánt valami miatt börtönbe vetették Szerbiában, és csak a háború után jöhetett haza, László pedig később a horvát oldalon harcolt. Hárman meghaltak a falunkból: Horvát András, Mártin Ádám és Niesz Erszébet. Horváth Andrást kikergették a saját házából, ám ő váratlanul hazatért, és egy szerb katonát talált a lakásában, aki megölte. A szerb fegyveres még aznap egy másik embert is megsebesített. Mártin Ádámot éjjel ölték meg, sosem derült ki, hogy ki volt a gyilkosa.
Az itthon maradtak közül az idősebbeket és a még nem hadköteles fiúkat kényszermunkára vitték (köztük a bátyámat is), a Dráva partján a homokzsákokat kellett tölteniük. Édesapámat is fegyverviselésre kötelezték, és azt csinálták velük, hogy éjjelente kihajtották őket a Dráva menti erdőbe, hogyha megindul egy horvát támadás, akkor őket élőpajzsként használhassák, ők legyenek az elsők, akiket megölnek. Nagyon sok tank és ágyú volt akkor a falunkban, és akik ott állomásoztak, azok lőtték a Dráván túli horvát településeket. Időnként kivonultak a faluból és lövöldöztek, aztán amikor visszajöttek, azt mondták, hogy horvát támadás volt.
– A beszélgetés elején említette, hogy az eszéki múzeumban dolgozik. Hol végezte a tanulmányait?
– Abban az időben csak Pélmonostoron volt kétnyelvű gimnázium, először oda iratkoztam be, később megnyitották Eszéken a Magyar Oktatási Központot, és harmadikosként ott folytattam a tanulmányaimat, mi voltunk az első generáció. Utána ösztöndíjasként elkerültem Budapestre, ahol néprajzkutató és történész végzettséget szereztem.
A tanárunk egy alkalommal elvitt bennünket a színházba, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című darabját néztük, és a sötét teremben a színpadon váratlanul eldördült egy lövés. Bennem akkor nyílt ki egy olyan fiók, amibe sok mindent elraktároztam, amit gyerekfejjel nem értettem. Akkor villantak be azok a képek, amiket én gyerekként láttam. Láttam anyámat, ahogy áll kint a verandán és az ágyútüzektől világos éjszakában számolja a lövéseket. Nagyon mérges voltam a szüleimre, mert amikor megtörtént a békés visszatérés, akkor mindig erről beszélgettek – gyerekként akkor még nem értettem, hogy miért. Most már felnőttfejjel tudom, hogy százszor meg ezerszer is el kell mondani, ami fáj, ki kell beszélni a bennünket ért traumákat.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Pásztor után Juhász – eben guba, kutyán suba!
Zobenicát (természetesen) a SNS szavazógépezete ugyancsak szavazattöbbséggel megválasztotta az egyik alelnöknek. Nos, ez a Zobenica fogja >
Teljes a zűrzavar
Van, aki az ellenzék leváltásáról beszél, mások pedig azt bizonygatják, hogy kezdődik a Fidesz lassú eróziója, >
BIBIRCSÓKOS KAPCSOLATOK
A VMSZ és a fantompártok szemfényvesztő kirukkolása Szánalmas, hogy a Junior előcitálta(tta) Csorba Bélát, a VMDP hajdanán >
Egy új Jaltáról van szó
Ezért nem az orosz hadsereg harcol meg, hanem a jelenleg uralkodó orosz szellem és eszmerendszer. A >
HAZUG (ÖN)DÍJAZÁS
Semmilyen díjjal, sem kitüntetéssel nem lehet változtatni a tényen, miszerint a Magyar Szó Varjú Márta vezetésével >
Csak Budapestre figyelünk, másra már nem
A hatalom által megfogalmazott új emlékezetpolitika ki akarja törölni 68-at, annál is inkább mivel Belgrádban is >
Harcosok klubja
Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian >
Süllyedő „zászlóshajó”
Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >
A néhai
Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >
Üzenet Szerbiából
Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >