Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Végel László kapta a Konstantin Obradović-díjat
Végel László újvidéki írónak ítélték oda az emberi jogok kultúrájának fejlesztéséért járó idei Konstantin Obradović-díjat. A Konstantin Obradović Alapítvány indoklása szerint Végel a díjat a Szerbiában és az egész délkelet-európai régióban kifejtett, az interetnikus és interkulturális tolerancia és megértés fejlesztése terén végzett munkájáért kapta. Az idei díjazott személyéről egyhangúlag döntött a Vojin Dimitrijević, Gordana Matković és Vesna Pešić összetételű zsűri.
***
Vojin Dimitrijević laudációja
A díj, amelyet ma átadunk Végel Lászlónak, nem irodalmi díj. Mint hallottuk, Végel már épp elég ilyen jellegű díjat kapott, s ami ennél is fontosabb, Közép-Kelet-Európa és Délkelet-Európa egyik legkiválóbb írójának hírében áll. Ismétlem, a „Konstantin Obradović” díjat nem azért ítéltük neki, mert jelentős író, hanem inkább azért, amiről az imént, amikor a pályáját ismertettük, szintén ejtettünk néhány szót. A „Konstantin Obradović” díjat olyan személy kapja, aki előmozdította az emberi jogok kultúráját. Mostani díjazottunk nem kifejezetten emberjogi aktivista – noha ez is előfordult --, hanem olyasvalaki, aki sokszínű tevékenységével hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön az emberi jogok megvalósításához elengedhetetlen klíma, melynek elengedhetetlen tartozéka mások megértése, a többiek iránti tolerancia és nem utolsó sorban az önvizsgálat, azaz saját életünk és cselekedeteink kritikai számbavétele. Ily módon generáljuk, elősegítjük és megerősítjük a közvetlen harcot az emberi jogokért, amelyek védelmét végül átengedhetjük majd a semleges állam bíróságainak is hasonló szerveinek, mely folyamat remélhetőleg nálunk is végbemegy majd.
Azonban amit fontos észrevenni a mai díjátadáson, az az, hogy az emberi jogok kultúrája nem ápolható és fejleszthető egy zárt közegben, ki kell terjednie minden olyan közösségre, mely hasonló tapasztalatokat szerzett. Kiváltképp így van ez a nehéz időkben, amikor a közösségeket olyan tapasztalatok érik, amelyek alávaló indulatokat is kiválthatnak, mint például a győztesek ittasultsága, a vesztesek kétségbeesése, a megtorlást kívánó bosszúszomj és a hajlandóság a kellemetlen, szégyenletes dolgok elfelejtésére.
A zsűri Végel László mellett döntött, aki előmozdította a demokrácia és az emberi jogok kultúráját, s ehhez a saját életéből és tapasztalatából merítette a muníciót. Végel a szövegeiben sok más értelmiségivel ellentétben szépítés nélkül, hűen, utólagos racionalizáció nélkül tárja fel tapasztalatait.
Végel azt szokta mondani magáról, hogy peremvidéken él, ahol a Balkán találkozik a pannon tájjal, ennélfogva mindig is gyanús szerzet volt, akinek mindig magyarázkodnia kellett más, „kétségtelen” európaiak előtt. Végel jobbára az anyanyelvén, magyarul ír, hozzáértők szerint mesterien. A magyar telepesek utódjának vallja magát, akik sok más etnikai csoporttal egyetemben néhány évszáddal ezelőtt, Mária-Terézia korában megtelepedtek a Vajdaságban. Mária-Terézia szemében ez a mocsaras terület valamiféle európai Újvilág volt, ahol az alattvalói összeolvadhattak és szolgálhatták a birodalmat. A birodalmak letűntek, letűnt Ausztria és az Osztrák—Magyar Monarchia is, a Vajdaság azonban most is úgy fest, ahogy az első világháború utáni békeszerződések rögzítették, mely szerződésekkel sok nemzetiség, kiváltképp pedig lármásan romantikus vezéreik, váltig elégedetlen.
Egy helyütt maga Végel mondja, hogy nem is tudja, meddig magyar, és meddig balkáni. Ő is tagja egy olyan nem-szerb nemzetiségnek, amely leginkább a Vajdaságban érezte otthon magát, akkor is, a sötét időkben, amikor megtagadták a tartománytól az autonómiát. Miként az imént hallottuk, ez a magyar író, aki Magyarországon megkapta a legnagyobb kitüntetéseket, továbbra is Újvidéken él és dolgozik, közel szülőfalujához, Szenttamáshoz.
Végel számos szövegében próbál tiltakozni a leegyszerűsített sémákba való besorolás, a bekasznizás ellen. Azelőtt, mint ismeretes, magyar nyelven író jugoszláv íróként próbálta definiálni önmagát, csakhogy más jugoszláv írók, akik szerint a nyelv valamiféle ketrec, amelybe az ember beleszületik, és ahonnét sohasem léphet ki, nem engedélyezték neki ezt, a jugoszláv eszme és a jugoszláv állam tönkremenetele idején pedig sokan azt állították, hogy jugoszláv irodalom nincs is, mivel jugoszláv nyelv sem létezik.
Sokan, főként literátus emberek, a nacionalizmusban kerestek menedéket, különösen abban az időben, úgy harminc éve, amikor ez védettséget adott, divatossá vált, mi több, privilégiumokkal járt. Végel egy helyütt éleselméjűen megjegyzi, hogy noha bizonyos írók az újnacionalizmus előfutárai voltak, gyorsan utolérték és lekörözték őket a tegnapi kommunista politikusok, akik a csalódott, jutalom nélkül maradt nacionalista értelmiségnek meghagyták az ellenzéki pártok alapítását, melyek közül sok – természetszerűleg – nacionalistának bizonyult.
Végel László erre nem volt hajlandó, nem csak a miatt a viszolygás miatt, amit minden mélyebben gondolkodó és művelt ember a nacionalizmus iránt érez, kiváltképp annak örökös önsajnálata iránt, amivel mentegethetők a honfitársak által elkövetett gazságok. Azért sem volt hajlandó erre, mert a huszadik század hatvanas éveiben vált felnőtté, azokkal karöltve, akik táplálták a reményt, hogy a társadalom általános humanizációja és a kritika teljes szabadsága révén el fog jönni a kor, mikor hamisnak bizonyul nem egy olyan tragikus kétség, amely megszállva tartotta ennek a régiónak a lakosait.
Végel, mint olyan értelmiségi, aki etnikailag magyar és magyar nyelven ír, élete során két teljesen különböző fázison ment keresztül. Ha szabad ilyen összehasonlításokat tenni, eleinte könnyebb és biztonságosabb volt neki magyar íróként élni Jugoszláviában, ahol a hadi kommunizmus első periódusa után a művészet nem állt olyan szigorú felügyelet alatt, mint a létező szocializmus más országaiban, köztük Magyarországon. Noha Jugoszláviában voltak ideológiai korlátozások, noha a politikai alkalmasság különféle ellenőrei résen voltak, Végel ugyanolyan fokú szólásszabadsággal rendelkezett, mint minden szerb vagy más nemzetiségű író Jugoszláviában. Miközben magyarországi kollégái csak akkor utazhattak az Adriai-tengerre, ha a hatalom közelében voltak és megkapták a kiutazási engedélyt, Végel, akárcsak mi mindnyájan, az éjszakai vonattal elment Triesztbe, napközben a Ponte Rossón megvásárolta, amire futotta neki, és az esti vonattal hazautazott. Ezt nem viccből mondom, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet Végel hihetetlenül bájos és ironikus szövegeire, amelyekben azt ábrázolja, hogy miként tört be hozzánk abban az időben a fogyasztói szemlélet, amit ő, ellentétben magyarországi kollégáival, elsajátíthatott, ha akarta.
Aztán a kilencvenes évek elejétől kezdetét vette Végel életének és munkásságának másik szakasza, amikor egyszeriben Magyarországon lett jobb és szabadabb az élet, Szerbiában pedig ínségesebb, szűkösebb. Ez a tapasztalat is nyomot hagyott Végel személyiségén és munkáin. Ez a fázis Szerbiában, később pedig Magyarországon is a nacionalizmus felvirágzásával állt párban; a nemzeti hovatartozás is mércének számított az egyes ember kvalitásainak megítélésében. A baloldaliként és „hatvannyolcasként” tisztelt Végelt Szerbiában arra kényszerítették, hogy csupáncsak magyarnak érezze magát, s egy nemzetiségi kisebbség tagjaként folyton a lojalitását bizonygassa egy olyan állam iránt, mely egyre kevésbé volt polgári, s egyre inkább nacionalista. A sírokban való vájkálás annak érdekében, hogy bebizonyítsák, milyen fényes egy nemzet történelme, s még inkább azt, hogy milyen mártír múlt áll mögötte, mindenre kiterjedt. Végel, miként nemrég megírta, csak ekkor, érett férfiemberként hallott édesanyjától a rejtegetett, rút igazságokról: a vajdasági parasztok üldözéséről és kivégzéséről, akik jobbára egyszerű, passzív, szelíd magyarok és németek voltak.
Hasonló folyamat játszódott le, valamivel lassabb ütemben, Magyarországon is, és oda vezetett, hogy ez az ország, melyet oly nagy lelkesedéssel vettek fel az Európai Unióba, most kénytelen magyarázkodni Európa felé az emberi jogi téren elkövetett regresszív intézkedések miatt, és megérte a fasiszta múlt legsötétebb alakjainak rehabilitációját.
Végel László azért részesül ebben a kitüntetésben, mert energikusan ellenállt ezeknek a folyamatoknak, nemcsak szépirodalmi műveiben, hanem közéleti szereplésével is. Ebben nagy segítségére voltak az emlékek a második világháború utáni ólomidőkről, amikor épp elég köpönyegforgatót, hamis győzteseket, demagóg vezéreket láthatott, és azt is, hogy az egyszerű, ártatlan nép vezéreinek korlátoltsága és szédülete miatt járt pórul. Ily módon, hogy visszatérjek az elejére, Végel Lászlónak adósa az emberi jogi kultúra, nemcsak Szerbiában, hanem egy egész régióban, amely Magyarországon túl felöleli Közép-Kelet és Délkelet- Európát is. A zsűri véleménye szerint az író, akit ma díjazunk, egy olyan intellektuális eszmény megtestesítője, mely irányadó lehet az európai integráció időszakában, ekként felmutatva, hogy Szerbia nemcsak mint földrajzi tér csatlakozik az egységes Európához, hanem olyan emberi erőforrásnak is hordozója, mely túlmutat az országhatárokon.
(Fordította: Radics Viktória)
***
Végel László az alábbi szavakkal köszönte meg az elismerést:
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim,
Mindig jó érzés díjazottnak lenni, főleg akkor, ha olyanoktól kapja az elismerést, akiktől sokat tanult. Nekem szerencsém volt. Megadatott, hogy személyesen Vojin Dimitrijević professzortól tanulhattam, aki valahol a nyolcvanas évek végén, bevetett a mélyvízbe, azzal, hogy bekapcsolt a Jugoszláv Emberjogi Forum munkájába.
Amatőr voltam a szakemberek között. Íróember vagyok, aki az egypártrendszerben erkölcsi érzékből állt ki az emberi méltóság mellett. Ma is így vagyok ezzel. Számomra ez az irodalmi szenzibilitás kérdése. Kezemet a kor pulzusán akartam tartani, még akkor is, amikor az a kar fojtogatott.
Ahhoz a nemzedékhez tarozom tehát, amelynek kétszer kellett megélni a remények elvesztését.
Először, apáikkal egyetemben, a szocialista rendből ábrándultunk ki. Az egypártrendszer alkonyán, az emberi jogokért való kiállás „romantikus korszakában”, reménykedtem, hogy talán majd a parlamentáris demokrácia megszületésekor, a szabad piac révén érvényesülnek az emberi jogok, az emberi méltóság tisztelete. Ez nem valósult meg. Ez volt a második kiábrándulás.
Balszerencsénkre a mi szocializmusunkban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Míg a szocializmusban az emberi jogok próbatétele a szabadság volt, a kilencvenes években, a becsület és a lelkiismeret kérdése lett. és bátorság ahhoz, hogy az ember vállalja a megaláztatást. Ezekben az években az emberi jogok mellett való kiállást árulásnak és destruktív kritikának minősítették. Nem tudom ezt elfelejteni, mert ilyen hangok ma is hallatszanak. A pártkomisszárok, és a pártok sajtómunkásai ma is a sajtószabadság követelését nemzetárulásnak minősítik.
2000 után reméltük a liberális demokrácia beköszöntését. Ekkor következett a második kiábrándulás. Ekkor következett a második kiábrándulás. Már nem apáinkkal, hanem gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt veszítettük el ábrándjainkat. Lehet, hogy más út nincs, bár őszintén szeretném, ha lenne. Mára már egyértelmű, hogy ez az út, nagyon rögös, kanyargós, bozótos és tele van csapdahelyzettel. A baljós években, biztos választóvonal létezett az igazság és a hazugság, a jog és a jogtalanság, az elnyomás és a szabadság között. Mára minden összekuszálódott. A tegnap is, a holnap is. Abban se vagyunk biztosak, hogy merre haladunk, a tegnapok felé, vagy pedig előre, a holnap irányába. Manapság az ember megalázása, úgymond, demokratikus úton történik. Gondba ejtő, hogy az éppen lezajlott választásokon két dologról nem esett szó: a kultúráról és az emberi jogokról. Ez a szótlanság sokatmondó!
Ma nemcsak hogy a hazugságot tüntetik fel igazságnak, hanem az általános reménytelenség korszakában, az igazság is hazugságnak tűnik. Megrendültek azok az értékek, amelyekben hittem, többnyire azok ingatták meg, akik őszintén sosem hittek benne, csak ideiglenesen elfogadták.
Időközben hazánk Európa is nagy próbatétel előtt áll, Új erők léptek a világ színpadára, melyek nem kecsegtetnek semmi jóval. Az egész Európában, a válsággal fenyegetnek bennünket azok, akik nem akarnak mélyrehatóbb társadalmi változásokat. A szocializmus öngyilkossága után, a kapitalizmus önzése minden nehézség nélkül tört fel. Abba a kényszerhelyzetbe tereltek bennünket, amelyben rezignáltan ismételgetjük, hogy nem kellenek az emberi jogok, elég, ha kenyér kerül az asztalra.
Mondanivalóm nem lenne teljes, ha kisebbségiként nem hoznám szóba a kisebbségi kollektív jogokat, amelyekről hittem, hogy az emberi jogok próbatételét fogják képezni. Úgy látom, ez ma az elitek alkujában nyilvánul meg, jogi dekórum lett, mint általában az emberi jogok. Szeretném, ha ezeknek az oltalmazása más irányt venne, ha kiterjedne a hétköznapi életre, nem csak a kisebbségi pártnomenklatúrára. A kisebbségi kollektív jogokat lehetetlen pártokrata doktrínára alapozni, hanem azoknak az egész társadalmi kultúra részévé kell válni. Meggyőződésem szerint minden nemzeti kisebbség elveszti a demokrácia híveinek bizalmát, ha a közösségen belül nem tiszteli saját kisebbségét. A kisebbségi közösségekben is felülkerekedhet a többségi zsarnokság, akárcsak a többségi nemzeten belül. Az egyik esetben is, a másik esetben is a kritikai gondolkodáson, a személyes méltóságon esik csorba, az egyik is, a másik is a szabadságot és az emberi jogokat csorbítja.
Mit is mondhatnák még ezek után? Azt, hogy vállalom a sziszüphoszi hivatást, ugyanúgy, mint a tisztelt egybegyűltek, akik közül többen munkásságukkal, életvitelükkel példaértékű tartásról tettek tanúbizonyságot. Még egyszer nagyon szépen köszönöm az elismerést, bizalmukat. Lekötelez. Köszönöm az egybegyűlteknek, hogy jövetelükkel megtiszteltek.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >
Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat
Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >
A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL
A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >
Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni
Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >