Ma Mónika, Flórián névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Egy-e a kuckó a mackóval?
„Hamissággal egyszer-kétszer átlábolunk a mérgezett vizű patakon, de a fenyegetőn közelítő morajló/zajló nagyfolyó vizét már nem ússzuk meg szárazon.” Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja):
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
(Pilinszky János)
Szerbiában tartós a múlt. Még nem múlt el. Igaz, a szavatossági ideje lejárt – még 2000 őszén –, de mindmáig semmit sem veszített a frissességéből.
Az országot mintha ma is Milošević kormányozná egyenesen a túlvilágról, egykori kulcsemberei most is magas politikai posztokon pöffeszkednek.
Nem javult a helyzet egy hajszálnyit sem a hétvégi választás után: dölyfösen beintettünk a demokráciának és visszakanyarodtunk a valaha volt egypártrendszer-megoldású irányításhoz, így továbbra is kíméletlenül központosul az új hatalom egyetlen régi ember kezében. Egyáltalán nem mellékes, hogy a politika által szentesített intézményes hátraarc a nagyvilágnak is megfelel, alighanem azért tartja játékban még egy ideig a maga balkáni bábfiguráit. És bár az ügyesen felállított politikai paraván – egyelőre még – a szemünk elől sok mindent eltakar, a háttérből érkező furcsa neszek, zörejek napról napra erősödnek. Egyre félelmetesebben recseg-ropog ez a farkas/ordas rendszer, amely jószerével már csak választási csalással képes hatalmon tartani magát. (És most mondhatnánk erről még további egy-két naiv mondatot – némi pillarebegtetéssel –, ha nem tudnánk: van, ami akkor is igaz, ha nem hiszünk benne.)
A Szerbiában éldöglődő kisembert ma már nem érdekli a koszovói csonton marakodó éhes kutyák csaholása, sem a honi Alkotmány újraszövegezése, de még az újvidéki hatalom papírforma szerinti eltakarítása sem. Már amiatt sem szorul idegcsillapítóra, ha azt hallja, hogy nálunk a leggyalázatosabb a törvény által megszabott legkisebb órabér, miközben mások a 6 ezer eurós fizetés mellett is azon sopánkodnak, hogy merő kínszenvedés az életük. A szürke kis muharegér számára csak az a fontos, hogy legyen egy olyan sokfajta hájjal megkent vezére, aki a legsötétebb éjszaka közepén is képes elővarázsolni a délibábot, aki szép holnapot és fényes jövőt ígér. Gyárilag ilyen ő: míg a lábát meg nem rázza, addig mindig hisz, bízik és remél. Ha ezerszer becsapták, akkor is. Vagy annál inkább.
A választások nyomán kikerekedett számok silabizálgatása voltaképp értelmetlen, hiszen cinkelt szavazócédulákkal és nagykorú spílerekkel zajlott a vasárnapi voksparti. Nem véletlen hogy az eredményhirdetés után több párt is indítványozta a szavazatok újraszámlálását vagy kérte a voksolás megismétlését. (Faludy Mester erről töményebben fogalmazott: „Nagy bátorság kell a gyávasághoz!” – mondta.)
Nekünk, fölényes meg elsöprő győzelemhez szokott vajdasági magyaroknak, ilyen gondunk szerencsére nincsen, mi most is szívvel-lélekkel vágtattunk a csatába és ott ütöttük-vágtuk egymást, ahol az a legjobban fáj. Így aztán dupla a dicsőség is: nyertünk egymás ellen is meg legyőztük önmagunkat is. És most vár ránk a megérdemelt jutalom, ezúttal is kitárt védőszárnyai alá vesz bennünket az egyetlen igazi – hegynél nehezebb, vasnál erősebb – országos párt. Ott vár bennünket az előre elkészített biztonságos, oltalmat adó, langymeleg kuckó. Csak meg kell hajolni és be(le) kell bújni. Mint a mondókabeli kis Bencének. A kormosba. És akkor majd mi is haladunk, együtt a hala(n)dókkal.
Az átkos politikában az ilyen összebújós szövetkezést koalíciónak meg partnerségnek szokták nevezni. Ami jól is hangzik. Míg csak be nem akaszt az idilli partnerség.
A politikához kicsit sem konyító – valahonnan a megszépítő messzeségből – úgy képzeli, hogy a magyarságnak hanyatt-homlok menekülnie kellene, ha egy haladó-féle párt szemet vet rá, ha meg akarja környékezni, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy a 90-es évek szerbiai apokalipszisének fekete lovasaival bármiféle összefüggésbe hozzák. Nem érdekből, számításból, helyezkedésből – tisztán önvédelemből. S legfeljebb csak ez a szerény méltóságőrző elzárkózás lehetne a nemkívánatos együttműködés minimumának a maximuma.
Mi lehet a mozgatórugója annak, ha a teljhatalmú szerb pártóriás politikai partneréül a sajátjai helyett egy totaliter alitert választ? Nem magukfajtát, nem hasonszőrű, hangos, hazafias szerbeket, hanem csendben, peremvidéken, magányosan megbúvó másmilyeneket. Magyarokat. Azokat a magyarokat, akiket még nem is olyan régen ki akartak innen füstölni, ki akartak űzni, s akiket talán most sem tartanak egyébnek, csak engedelmes, másodrendű, alávaló jogfosztottnak.
A furcsa gesztustétel Európára, Nyugatra nyíló vakablaknak megteszi ugyan, de túlontúl kevés. Az is csak további álmélkodásra ad okot, hogy a nemzeti előjelű pártok emiatt nem sértődnek vérig, nem fogadnak örök haragot, még csak nem is neheztelnek a nagy testvérre, annak efféle kicsapongása miatt. Vagy úgy vannak vele, hogy egy a szerb kuckó a vajdasági magyar mackóval? Ez a kevéske furcsa nyelven beszélő népecske az ország északi részén, már se nem oszt, se nem szoroz. Jól elfér a vőlegényzsebben, egy zsebkendőben.
És valószínűleg ugyanígy igaz ez megfordítva is: mellettünk döntenének-e a hatalombitorló kemenceműködtetők, ha mi magunk nem vágynánk a langymelegségre, ha sértené az orrunkat a ki-kicsapó füstszag, ha csúnyán köhögtetne bennünket a tüdőnkbe lerakódó korom? Ha a kemencepadkára ültetve feszt csak fészkelődnénk, morgolódnánk, követelőznénk? Aligha. Ez csak így működik, ha féken tarthatóak, ellenőrizhetőek és pontosan kiszámíthatóak vagyunk.
Ettől még az obligát kérdés kínos kérdés marad, jó-e egyáltalán a fehérabroszhoz „emelni” a legatyásodott, rongyos vajdasági magyarságot, hogy a saját szemével lássa: a tőle elorozott földi finomságokkal terítették meg előtte az asztalt. Mert oda kell telepedni, ahhoz az asztalhoz, amelynél a döntések születnek. S amelynél – magától értetődően – lehet kosztolódni, jól is lehet lakni. Elvégre erről szól a partnerség.
Hamissággal egyszer-kétszer átlábolunk a mérgezett vizű patakon, de a fenyegetőn közelítő morajló/zajló nagyfolyó vizét már nem ússzuk meg szárazon.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Csak Budapestre figyelünk, másra már nem
A hatalom által megfogalmazott új emlékezetpolitika ki akarja törölni 68-at, annál is inkább mivel Belgrádban is >
Harcosok klubja
Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian >
Süllyedő „zászlóshajó”
Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >
A néhai
Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >
Üzenet Szerbiából
Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >