Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
Helyszínelés: mannára várva
A kelet-boszniai kényszervándorok
Németh Árpád
Az első elcsigázott ember hajnali ötkor vánszorgott be a táborba. A kimerültségtől a mély hóba bukott, perceken át kapkodott levegőért. Az előző nap kora délutánján, talán tizenkét órával korábban indult társaival együtt veszélyes útjára azzal a feltett szándékkal, hogy némi lisztet – már amennyit elbír a háta – gyűjtsön össze a családnak. Hamarosan elbóbiskolt. Ráfér a pihenés, hisz ugyanennyit kell hazafelé is gyalogolnia, sőt akkor már a súlyos hátizsákkal a vállán.
Nem sokkal később betámolygott egy fiú is. Korát csak fiatalos arcvonásaiból lehetett megállapítani; testtartása megviselt volt, akár a felnőtteké. A lábán vékony, de sajátos gumicsizma: megszögecselték, hogy a jeges– csúszós kapaszkodókon úgy– ahogy egyensúlyban tartsa tulajdonosát. A fiúnak annyi ereje maradt csupán, hogy egy köteg rőzsét lobbantson lángra, aztán ő is a hóba roskadt.
Az ellenségtől rejtett, szűk völgy néhány óra alatt fokozatosan benépesült, hogy nyolc óra körül a bejáratánál posztoló őrség – amely rádiókapcsolatban állt Goraždeval – végre jelentse: ezen a napon mind a 462– en megérkeztek a grebaki táborba. Az indulókat meg az érkezőket egyaránt megszámlálják, s bizony előfordult, hogy a két adat nem egyezett.
Csak egy pillanatra
Számtalan veszély leselkedik a kényszervándorokra. Mindenekelőtt az ellenség, a csetnikek, akik az utat övező hegygerincekről időnként tüzet nyitnak a gyalogosokra. A szerencsétlenek ezért is kelnek útra késő délután, hogy a sötétség leple alatt, az ellenségtől rejtve jussanak el úti céljukig. Ennek következtében viszont néhányan már eltévedtek, másokkal a kimerültség végzett. Amikor úgy érezték, jártányi erejük sem maradt „csak egy pillanatra” letelepedtek pihenni. Persze elszenderedtek, néhányan mindörökre. A kegyes fagyhalál végzett velük. A grebaki hegységben – másfél ezer méteres tengerszint feletti magasságban – még most tavasszal sem ritka a húsz fokos, dermesztő fagy. Eddig nyolc áldozata van.
Ramiz Bezdrob sosem érkezett meg a grebaki táborba. Szomszédai elindultak a fölkutatására, s a rajttábortól alig kétórás gyalogútnyira bukkantak rá behavazott tetemére. Végtagjai, karjai, lábai addig már teljesen elkékültek Hetvenegy éves volt, mégis megpróbálkozott az iszonyú tereppel, hogy egy-egy maroknyi tiszthez juttathassa népes családját. Velük most ugyanazok a szomszédok osztják meg morzsáikat, akik az öreg holttestét visszavonszolták Goraždeba.
A jóval, talán harminc évvel is fiatalabb Ibrahim Bendićnek szerencséje volt. Még élt, amikor meglelték. A lábujjait viszont már nem menthették meg – amputálni kellett őket. A műtéthez az immár nyolc honapja ostromzár alatt tartott városkában még az elemi föltételek sem adottak: Ibrahimnak érzéstelenítés nélkül kell elviselnie a közönséges fűrésszel lefolytatott operációt.
A két sebész hónapokkal ezelőtt érkezett Szarajevóból. Tapasztalaton kívül orvosi fölszerelést már nem igen hozhattak magukkal. Számukra egy– egy ilyen műtét terhesebb, mint a páciens számára.
– Ha nagy ritkán érkezik is gyógyszert, medikamentumokat, műszereket tartalmazó segélycsomag, aligha vesszük hasznát – panaszolja Alija Begović. – Jobbára ugyanis lejárt szavatosságú terméket kapunk, vagy például olyan gyógyszert, mint amely a maláriás csillapítására való, s inkább turisták, mintsem háborús áldozatok kezelésére szolgál.
Mellesleg Goražde csak a háború előtt volt városka. Kilencezres lakossága a szomszédos, elfoglalt községekből menekülőkkel e rövid idő alatt hetvenezerre duzzadt, akiknek zöme – kiút nem lévén – még mindig ott rostokol.
Mensur Hadžiefendić polgármester ezért is legyinthetett keserűen, amikor az amerikai szállítógépek 25 tonnányi élelmiszert „ejtőernyőztek” a térségbe:
– Ha történetesen meg is találjuk mind az 50 csomagot, aminek egyébként elég kicsi a valószínűsége, a szállítmány még akkor se elégíti ki egynapi szükségleteinket!
Népkonyha: éhkonyha
A népkonyhán naponta egyetlen szelet kenyér jár, de az is kizárólag a magatehetetlen öregeknek. A zsibongó gyermeksereg ezért rohamozta meg a kínos tárgyalások árán Goraždeba érkező kéksisakos, piciny kanadai felderítőkonvoj katonáit, hogy akár közelharc árán is madárlátta csokihoz juthasson. Roy McNaught altisztnek könnybe lábad a szeme:
– Én már láttam háborút, de ez sokkal szörnyűbb annál!
Goraždeban most már nem a háború pusztít, hanem az éhhalál. A becslések szerint (mert ilyen körülmények között ugyan ki vezetne pontos nyilvántartást) naponta átlagban húszan halnak meg „alultápláltság” következtében.
Ez a magyarázata annak a megdöbbentő válasznak, amit a grebaki táborba érkezők adtak a számomra logikusnak tűnő kérdésre: hova tovább? Úgy véltem tudniillik, hogy távozni szándékoznak a pokolból. A fiatalember eltűnődött, aztán – szinte csak magában dünnyögve – tűnődve – megismételte a kérdést.
– Hova tovább? Hát vissza, Goraždeba! Ott a feleségem, két gyerekem, a szüleim, a rokkant fivérem. Ha nem térek vissza húsz kiló liszttel, éhen halnak.
Ez a negyedik útja, ő már majdhogynem veteránnak számít. Mint mondja, amint megerősödik újból, úgy tíz nap múlva, ismét nekivág a menekülés helyett a menetelésnek.
A grebaki táborba tizenegy körül fut be az első, cipókkal teli kamion. A pékség a mindössze húsz kilométerre levő Trnovóban van, a teherautók mégis átlagban három óra alatt teszik meg az utat. A patak mellett kanyargó, ősszel vájt hegyi ösvény teljesen eljegesedett, úgyhogy egyszer egyetlen nap alatt három nehéz, megrakodott katonai jármű is a vízbe borult.
A ló meghal, a segély kettéhasítja a fatörzset
A menetelők addigra már kifújják magukat, megrohamozzák a dermedt kenyeret osztogató katonát. Ez az egyetlen kiváltságuk a viszontagságos úton: valódi kenyeret ehetnek. Mohón kapkodják szét a rakományt, egyikük a hóna alá szorítva oson el zsákmányával. Kipányvázott lovához siet, ott töri csak ketté a kenyeret. Tenyeréből először a fáradt párát eteti. Noha nem kérdezem, megjegyzi:
– Ne csodálkozzon, ő is rászolgált a fehér kenyérre!
A kenyér ugyan nem fehér, abban azonban igazat adok neki, hogy az apró termetű, ám inas bosnyák mén megérdemli az abrakot Ha egészséges, akár 100-120 kiló teherrel is felmálházható. Abból pedig már nemcsak a családnak jut, hanem kereskedelemre is.
A leleményesebbek ki tudja, miből erjesztett szeszt hoznak Goraždeből, amit a vallási tilalmakra fittyet hányó katonákkal étolajra, cukorra cserélnek. A fölös liszt kilogrammjáért otthon 20 márkát, a cukorért, az étolaj literjéért akár 40-et is kaphatnak. Kincset ér hát a ló, így nem csoda, hogy az egyik tulajdonosa aggódva méregeti a sajátját:
– Kehes már a szerencsétlen, lehet hogy ez az utolsó útja!
Sejtése beigazolódni látszik: a ló minden unszolás ellenére egyszerűen ledől a hóra, mintha lázát próbálná csillapítani. Ennek dacára könyörtelenül felpakolják abban bízva, hátha kibírja.
Végre megérkezik a várva-várt lisztes kamion is. Jegyzéket vezetnek ugyan arról, kinek mennyi a jussa, a raktáros mégis elnéző. Tudja, senki sem visz többet annál, amennyit elbír. Jóval tömöttebb a sor viszont az „ínyencségek” sátra előtt. Ott már csak otthoni igazolással lehet egy-két kiló cukorhoz, három liternyi étolajhoz jutni.
A sorban állók hallottak ugyan az esedékes ejtőernyős szállítmányokról, sőt az egyikük lobogtat is az egymillió példányban szétszórt röpcédulák közül egyet, ám kétkedően rázza a fejét:
– Nézze, az egyik oldalon a mi nyelvünkön nyomtatták, a másikon cirill betűkkel (a két nyelv között egyébként csak az írásmódban van különbség). Ez azt jelenti, hogy az „ő” területük fölött is szórják a csomagokat? Ha így lesz, az mindenképpen igazságtalan! Én abból a kenyérből nem kérek.
A másik is gyanakvó:
– Ki tudja, hol érnek földet a csomagok, kik kaparintják meg azokat?
Aggodalma jogos, mert mint utólag kiderül, megannyi csomag a senki földjén landol, ahol az ellenfél tüzétől tartva senki sem meri megközelíteni. Számos csomagnak egyszerűen nyoma vész. Persze az is lehetséges, hogy egyik-másikára rábukkant valaki, titkát azonban – érthető okokból – nem osztotta meg senkivel sem.
Egy szinte tragikomikus eset is előfordult. Az egyik Goraždehoz közeli hegyen lakó Edin Burtak a Herculesek dübörgő hangjára ébredt föl éjfél körül.
– Kimentem a ház elé, rágyújtottam, abban a pillanatban hatalmas recsegés-ropogás rázkódtatta meg az ablakokat. Ijedtemben én is a házba menekültem, s csak nagy sokára merészkedtem előbújni. Volt mit látnom! Az ötmázsás raklap a házamtól alig néhány méternyire csapódott be, szinte kettéhasítva egy hatalmas fatörzset. Ha csak egy icipicit is célt téveszt, a családom veszik oda! – mondja a felindultságtól még mindig remegő hangon a férfi.
Ezt a csomagot a tartalékos rendőrség őrizte, amíg meg nem érkeztek a Vörös Félhold meg a Vöröskereszt megbízottjai, élükön egy ottmaradt szerb ápolónővel, akik a segély igazságos elosztásáról gondoskodnak.
A segély ugyan jelképes értékű, mégis lelket öntött a hónapok óta elszigetelt kelet-boszniai városok: Srebrenica, Goražde, Žepa lakóiba; másrészt éktelen bosszúra gerjesztette a szerbeket, akik megtorlásul, véres áldozatok árán azonnal elfoglalták Konjević Poljét és Cerskát. A muzulmánok rájöttek: még sincsenek egyedül, s erre döbbentek rá a szerbek is.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >