Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

A Jugoszláviának nevezett holttest kiterítve fekszik előttem. A Nagy Háborúban keletkezett, amikor a franciák abban reménykedtek, hogy az erős Jugoszlávia majd megvédi őket a német veszedelemtől. A versailles-i homokvár azonban a II. világháborúban odaveszett, és létrehozták az antifasiszta Jugoszláviát. Miután végérvényesen ledőlt a berlini fal, és a két Németország egyesült, s magasba lendítették Európa fáklyáját, darabokra hullott Európa egykori ígéretes experimentuma. A láng ugyan már nem lobog olyan hévvel, mint anno, mivel a nemzetállamok vezérei megfosztják az oxigéntől. Új, magasabb, erősebb, láthatatlan falak épülnek. Végel László:

„Nem születhettél volna jobb korba, mint éppen a mostaniba, amelyben mindent elveszítettünk.”

(Simone Weil)

Az 1992 telén írt naplójegyzeteimmel hóhullásban vettem búcsút Jugoszláviától. 1992-ben feljegyeztem magamnak, hogy ötven évvel ezelőtt, 1942 novemberében Bihaćon tartották az AVNOJ alakuló ülését, amelyen lefektették a szocialista Jugoszlávia alapjait. A szemem előtt roskadt össze nemcsak az ország, hanem több nemzedék személyes múltja is. A romok között a vezérek meg a befolyásos értelmiségiek militáns különítményei új múltat fundáltak ki a néptömegnek. Újvidéki lakásom ablakából követtem a Vukovár felé vonuló harckocsikonvojokat, melyeket virágesővel üdvözöltek a környék patriótái és a csinos bankkisasszonyok. Becsuktam az ablakszárnyat, a szemem előtt zajló erőfitogtatás képei nyomasztottak, és arra gondoltam, hogy amíg páncélkocsi-karavánnal kell őrizni egy országot, inkább tűnjön el.

Harckocsikkal tört ránk az új múlt.

Nincs nosztalgiám, noha meggyőződésem, hogy mindent elvesztettem. A dolgozószobám polcairól eltűntek a könyvek. Nagy üresség tátongott körülöttem. Ötvenévesen búcsúvacsorát rendeztem, ha már a történelem arra ítélt, hogy újragondoljam az életet; hisz tisztességesen bűn emlékezni.

Megterítettem, miközben azon töprengtem, vajon hány vendég jön el. Valaki a nevemen szólít. Sejthettem, hogy sokan lesznek, és valamennyien ítélkezni fognak felettem. Számba veszik tévelygéseimet, naiv illúzióimat, patikamérlegen méricskélik patriotizmusomat, nemzeti érzelmeimet. Valamiféle rögtönzött kafkai bíróság elé citálnak. Egy terítékkel többet teszek az asztalra, határoztam el, hátha megérkezik a Messiás.

Csoportokba verődve jött az ismeretlen vendégsereg, mint a bűnszövetkezetek, ők mondják ki majd a verdiktet. Ítélőbíróim némán esnek be a szobámba, valójában ők engem nem is ismernek, mi több, ez őket nem zavarja, sőt nem is törekszenek rá. Szorosan mellettük sorakoznak fel a tanúk, akik számára ugyancsak ismeretlen vagyok. Jönnek-mennek az ítélkezők, megvető tekintettel végigmérnek, aztán távoznak, majd újabb különítmények érkeznek. A büntető expedíciónak semmi értelme. Lehet, hogy már régen megszületett az ítélet, amelyről nem értesítettek, mert ily mód a végelszámolás epizódban még egyszer kiélhették magukat, én pedig mit tehetek, félreteszem a Messiásnak szánt terítéket.

Az emlékezés nem indít el bennem éppen semmit, emlékeimet kifosztották. Regényeimben próbálom őrizni mindazt, amit még lehet. Gondviselésem a maradék jövőre is kiterjed, amikor menteni próbálok belőle egy szeletkét.

Hosszú útra kényszerülök, amelynek nem ismertem sem a célját, sem a hosszát. Megpróbáltam felemelni a bőröndömet, amely olyan súllyal bírt, hogy képtelen voltam megmozdítani, az út előtt azonban az is kifogyott. Üres bőrönddel indultam Jugoszlávia máig tartó temetésére.

*

A Jugoszláviának nevezett holttest kiterítve fekszik előttem. A Nagy Háborúban keletkezett, amikor a franciák abban reménykedtek, hogy az erős Jugoszlávia majd megvédi őket a német veszedelemtől. A versailles-i homokvár azonban a II. világháborúban odaveszett, és létrehozták az antifasiszta Jugoszláviát. Miután végérvényesen ledőlt a berlini fal, és a két Németország egyesült, s magasba lendítették Európa fáklyáját, darabokra hullott Európa egykori ígéretes experimentuma. A láng ugyan már nem lobog olyan hévvel, mint anno, mivel a nemzetállamok vezérei megfosztják az oxigéntől. Új, magasabb, erősebb, láthatatlan falak épülnek.

Kezdetben az elátkozott környéken puskalövésekkel, ágyúdörgésekkel ünnepelték a gyászszertartást. A Duna holttesteket vetett ki a partra, úgy kellett viselkedni, mintha mi sem történt volna. A helyi rádióadók részletesen beszámoltak az újvidéki hadtest sikereiről. A lakásommal szembeni üres telekre rendszeresen jól megpakolt teherautók érkeztek, amelyekről drága porcelán étkészleteket, vallásos tárgyú festményeket, kerékpárokat, televíziókat, mosógépeket és más háztartási eszközöket cibáltak le. A vukovári frontot megjárt hadfik itt adtak túl a lopott holmin. Némely járókelő a zsibvásár láttán undorral fordította el a tekintetét, mások alkudoztak, boldogan vásárolták fel a vérfoltos árut. Ugyanúgy fosztogatták az álkatonai alakulatok Vukovárt, mint az új osztály eminens tagjai a romokban heverő Jugoszláviát. Beindult a hadizsákmány kiárusítása. Az álkatonai egységek tagjai is szerettek volna szert tenni némi haszonra, hiszen mégsem lehetnek ingyenpatrióták. Jusson már nekik is némi morzsa az új oligarchák asztaláról. A nagy halak somolyogtak. Ők szónokoltak a televízióban a hazaszeretetről meg az önfeláldozásról, harcra buzdították a népet, miközben serényen fosztogatták a szocialista népvagyont.

Terepszínű egyenruhában köszöntött rám a kleptokapitalizmus és az állig felfegyverzett demokrácia. Megérkezett volna akkor is, ha nem akarjuk. El kell ismernem: nagyon akartuk a kapitalizmust és a demokráciát, csakhogy nem neveztük kapitalizmusnak. Csupán ezeket a címszavakat ismételgettük: parlamentáris demokrácia, szabadpiac, többpártrendszer. Miután az urak maguk között elosztották a népvagyont, békét kötöttek; az üres telket beépítették, a helyén egy jólmenő bank nyílt, mellette elegáns szálloda épült, a terepszínű egyenruhákat felváltották a divatos, márkás európai öltönyök, a tegnapi terepszínű egyenruhások, a simulékony jogászprofesszorok, a hangadó patrióták meg az ügyeskedő politikusok azt bizonygatták, hogy nem történt semmi; voltak bűnök az egyik oldalon is, meg a másikon is, most az a fontos, hogy bizakodva nézzünk a jövő kínálta lehetőségek elé. Beköszöntött a szép új világ.

Észrevettem, hogy az utóbbi időben a parlamenti képviselők mandzsettagombos inget viselnek.  A tegnapi barbárság európai divatú, márkás öltözetben tetszeleg.

Felejtsük el a romokban heverő városokat! Szarajevót, Dubrovnikot, Mostárt, Vukovárt, továbbá az ismeretlen, elhagyatott, szellemjárta települések és falvak ezreit, amelyeknek üszkös bűzét hozta a langyos tavaszi fuvallat. Felejtsük el, hogy az eget mennyi ideig milyen sűrű füstfelhő takarta. Felejtsük el, hogy Isten tehetetlenül rejtezkedett a magasban, tartok tőle, hogy mi űztük el. Felejtsük el, hogy százezrek menekültek a szélrózsa minden irányába. Felejtsük el a bűzlő holttestekkel teli utcákat és tereket, amelyeket nemzeti zászlókkal meg jelképekkel díszítettek fel. Felejtsük el a távolban meggyalázott, megerőszakolt nők fuldokoló, hörgő hangfoszlányait, jajveszékelését. Felejtsük el a nemzethű hazafiak ásta tömegsírokat a néhai szép, természeti kincsekben gazdag, testvériséget és egységet hirdető országban, az 1945 utáni Európa legnagyobb experimentumán, ahol három vallásnak és sok-sok nemzetnek kellett volna együtt élni.

Beköszöntött a XXI. század: a bűnös amnézia százada. Felcseperednek a nemzedékek, amelyek gombnyomásra vesztik el az emlékezetüket.

Az azóta eltelt időszakban Jugoszlávia kiterített teteme előtt mind kevesebben jelenünk meg, az emlékezetrablás megtette a magáét. A ravatal előtt csak néhány barát és számomra ismeretlen kegyelettel adózó tiszteleg: szerb, horvát, szlovén, bosnyák, montenegrói, macedón… Lehorgasztott fővel álldogálnak. Ünnepi szónok nincs, nem méltatni jöttünk, csak gyászolni. Barátaim elvesztették azt, ami az övék volt, közben rezignáltan veszik tudomásul, hogy mindnyájan új hazába kényszerültek, büszke nemzetállam polgárai lettek, amely egy szép napon majd őket is befogadja a nemzeti Pantheonba, hiszen a nemzetállam még a tékozló fiúk iránt is kegyes lehet.

Velük együtt gyászolok, kisebbségiként ugyanazon veszteség ért, mint a többséget, csakhogy cserébe nem kaptam nemzetállamot.  Jugoszlávia árvája lettem. Barátaimnak új himnuszuk lesz, a régire legfeljebb nosztalgiával emlékeznek, az újat kényszeredetten éneklik, én viszont himnusz nélkül maradok, és a nagy nemzeti ünnepek alkalmával csak tátogok, mint a partra vetett hal. Az elfásult Európa nem is sejti, hogy felnyílt Pandora szelencéje, kiszabadult a vírus, az etnikai populizmus vírusa, amely egy-két évtizeddel később az egész kontinensen elterjedt. Egyelőre még arról mélázik, hogy cordon sanitaire-t emel, ami megvédi, ártatlanul elfordítja tekintetét a jelenettől, amelyben a szélsőjobb ül tort.

Gyászoló barátaimmal együtt vétlenek vagyunk a tömeggyilkosságban, a tetem előtt mégis bűnhődünk, ami elkerülhetetlen számunkra, hiszen manapság csak az ártatlanok vezekelnek.

Tanácstalanul méregetjük egymást.

Nem tudjuk, hova temessük a hontalan Jugoszláviát.

Nincs sírhelye.

Szeretném javasolni, hogy valamelyik európai múzeumban kellene örök nyughelyet találni számára. Meggondolom magam, hiszen egy életen át nekem Jugoszlávia Európát jelentette, mindenek felett Európát helyettesítő póthazám volt.

Elvesztettem. Haza nélkül maradt barátaim kárpótlásul kaptak egy talpig felfegyverzett kishazát, én pedig európai póthazát vesztettem, és felvértezett nemzetállam lett a jussom.

*

Gyakran tettem meg az utat Szkopjétól Ljubljanáig abban a hiszemben, hogy a sokszínű Európában bolyongok. Vonzottak a különbségek, sohasem gondoltam, hogy azok mennyire robbanékonyak. Csak valakiknek meg kellett gyújtani a kanócot.

Az Európai Unió mindeközben tétova. Nem sokat segíthet, hiszen mégiscsak a nemzetek szövetsége. Minden nemzetállamnak vétójoga van, Európa magatehetetlen óriásra emlékeztet. Szakadék tátong az európai utópia és a brüsszeli valóság között. Egyedüli vigaszom, hogy két kispadom van: Szerbia és Magyarország. Cserélgetem, hol ide ülök, hol oda; míg azzal ámítom magam, hogy két kultúrámmal gazdagabb vagyok, miközben hallgatom a szemrehányásokat, miszerint mi jogon van két kispadom, döntenem kell, és elégedjek meg eggyel: tartozzak ide vagy oda.

Elárvultan ácsorgok a tetem előtt, amelyet nem temetünk, csak bénán strázsálunk előtte, és némán gyászolunk.

Három évtized múltán sincs ki méltósággal sírba tegye, múltunkkal együtt a senkiföldjén van felravatolozva.

 

Lelkiismeretemmel vívódva rebesgetem: volt egyszer egy szocializmus, amit nem a szovjet bajonettek hoztak, hanem a saját antifasiszta mozgalmunk szüleménye. Nincs kire hárítani a szocializmus bűneit és vele együtt saját vétkeinket. Nem mondhatjuk tehát, hogy az oroszok kényszerítették ránk. A bűnökről viszont szólni kellene, habár nincs hozzá lelkierőm, hiszen akkor vitatkoztam vele, amikor ereje teljében volt, holta után nem rúghatok bele. Sztoikusan vállalom fel a bűneit és félénken rebesgetem érdemeit.

Gimnazistaként osztálytársaimmal együtt én is lobogtattam a jugoszláv zászlót, amikor Tito marsall autója méltóságteljesen átvonult Újvidék főutcáján.  Integettünk neki, ő pedig visszaintegetett. Felesége, Jovanka a közismert jugó-mosolyával üdvözölt bennünket. Volt egy utópiánk, amit mostanság bűnösnek neveznek. Volt egy világunk, amelyet valóságnak képzeltünk el.

Szocializmus, motyogom magam elé, miközben hallgatom a volt kommunisták kommunistaellenes tirádáit. Az új nemzedék tagjai, a kapitalizmus gyermekei nem értik, hogy ezek mit akarnak bizonyítani. A néhai szenvedélyes diskurzusokat, melyek hanganyagait és leiratait a poros akták közé süllyesztették, a mai ifjúság akkor sem értené, ha valaki a szocializmus mellett szónokolna. Legjobb hallgatni róla, vettem tudomásul, amikor a minap a Njegoš utcai könyvkereskedésbe tartva láttam, amint két diáklány megáll az egyik régi ház előtt. Egyikük az ablakban kiállított szoborra mutatott. „Látod, az ott Tito. A nagyapám az almáriumon őrizte a fényképét. Egyszer rákérdeztem, hogy ki az az alak. Talán valamelyik távoli rokon? Mire csak annyit válaszolt, hogy édes lányom, gyerek vagy még, úgysem értenéd, hogy ki volt Tito.” A másik lányka töprengve nézett maga elé. „És nem mondta meg, hogy mikor árulja majd el, hogy ki is az a Tito?” „Nem, két éve meghalt”, válaszolta barátnője. Eltávolodva a helyszíntől visszapillantottam: a kapitalizmus tanácstalan gyermekei még mindig az ablak előtt ácsorogtak. Azt hiszem, így téblábolnak az elárvult nemzedékek a történelem kapuja előtt is.

Bűntudatom támadt. Adósok vagyunk a XX. század múltjával. Mit jelent a fasizmus? Mit jelent az, hogy kommunizmus? Ma már sokan egyenlőségjelet tesznek a kettő közé, ami súlyosan leterheli az apákat és a nagyapákat. Tartozom a számvetéssel. Ha nem tör rám a szocializmus, akkor valószínűleg a szülőfalumban maradok, melós leszek, mint az apám, vagy földműves, mint a nagyapám. Vidékről érkező elsőnemzedékesként azt képzeltem, hogy új világot teremtek, tiltakoztam, vitáztam, háborogtam, emberarcú szocializmusról ábrándoztam, aztán emberarcú kapitalizmusról merengtem, lelkendeztem a bársonyos forradalomért, végül oda jutottam, hogy a digitális forradalom korszakában betántorogtam a feudális hagyományba.

*

A Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemben keserűen faggattam a XX. századot. A történet 1918-ban kezdődött, amikor egy mesterember csökönyösen arra tette fel az életét, hogy megőrizze a műhelyét és a hazáját. Csak annyi történt, hogy mindkettőt elveszítette; a műhely helyén csillogó wellness-szálloda és emlékpark épült. Kezdetben arra gondoltam, hogy ez a regény a kisebbségi emberről szól. Az idő múlásával azonban beláttam, hogy van egy másik, rejtélyes európai kisebbség is, amely az én Slemilemnek keresztelt regényhősömre emlékeztet. Nem az a gondja, hogy eltulajdonították az árnyékát, hanem az, hogy több árnyéka van, és nem tudja, melyik az igazi. Amennyiben tudná, akkor nem lenne többé európai. Ilyesféle helyzetbe került Európa rejtélyes kisebbsége: az európai identitását komolyan vevő és őrző európai polgár. Európa árváivá váltak mindazok, akik töretlenül európainak tartják magukat.  Köztük keresek magamnak menedéket.

*

Rövid volt-e és tényleg lezárult-e a XX. század 1989-ben, mint ahogy a történészek állítják? Az biztos, hogy a sebek nem gyógyultak be, tehát a század csonka lett. Az idő nélkülünk robog tova, az út mentén hagyta az emberiséget. A haladás megfeledkezett rólunk, ami se nem humánus, se nem antihumánus gesztus, egyszerűen nincs többé szüksége ránk, emiatt cserben hagyott bennünket. Mi erre bosszúból a felvilágosodás mákonyának kiáltottuk ki. Miféle haladás? Az új utópia konzervatív retro lett.  A XXI. században mi, Európa mostohagyermekei, az út menti bokrok és bozótok között baktatva, magunkra hagyatottan kullogunk az ismeretlen irányba kényszerítő haladás után, amelyet többé nem mi irányítunk.

(Élet és irodalom)

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |