Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Örökös nyafogásuk, hogy nincs alternatíva. Új arc kellene! A kormánypropaganda szinte első pontja ez. És persze a legnagyobb hazugság. Aki ezt mondja, lényegében azt állítja, hogy 1990-től kezdve, bezárólag Bajnai szakértői kormányával, nem volt mód ütőképes politikai kiemelkedésre. Ezek szerint most már jöhetne az új arc. Most szabad a pálya. Meglehet, nem hallottak karaktergyilkosságról, ami a ma született bárányt sem kerüli ki. Csak az ég ne szakadjon le! Ha valaki a nyolcvanas évek végétől nem tudott előjönni, az nem is akart. Minden megújult. Társadalmi igazolással még az állampárt is. Egyébként pedig folyamatosan jelentek meg új figurák. A kormány nyilván tudja, kiktől-mitől fél. De miért kell ebben a félelemben osztoznia az ellenzéknek?... Két-három évvel ezelőtt azt ajánlottam politikus ismerőseimnek, hogy kerüljék a falut. Esetleges hatásuk a kisvárosok széléig ér. A falu elveszett. Akkor így volt. Ma nincs így. Megjelentek a csömör jelei. Pálfy G. István (Élet és Irodalom):

Annak idején, még a Kádár-rendszerben, igen keserves volt rádöbbenni, hogy a magyar társadalom jelentős részének meghatározó, talán legfontosabb közéleti tulajdonsága a felejtés. Ami egykor keserűség volt, ma közhely, a sejtek része lenne. Zsigeri. Szinte történelmi beépülés. Mostani változatában annyi a vadonatúj működtetési mozzanat, hogy ma kifejezetten központilag vezérelt „politikai termék”. Néhány elemében ugyan újrahasznosítva a régi kelléktárból, de megtoldva a felejtetéssel.

A felejtés ott volt a Kádár-rendszerben, ott az 1948 utáni moszkovita agyi átrendezésben és a félelemből vagy számításból eredő „önkéntes” átrendeződésben. De a számításhoz felismerés is kellett. Látjuk többek között az iskolahelyzetből, a tudomány, a művészet méltatlan állapotából, hogy éppen tudásra és tapasztalatra nincs szükség. Javallott az agyatlanság. Az üres agy a jövő záloga. Ugyanis a propagandaközpont meg van győződve róla, hogy csak a tisztára üresített fejeket lehet feltölteni azzal a szennyel, amit a valóságot brutálisan megmásító, elhazudó médiabérencek kizárólagos közfogyasztásra erőszakolnak. A központból nézve ez sikeresnek látszik. Összegzésük: a nép kifejezetten örül annak, amit készen kap tőlük. Magáévá teszi. Semmi mást nem lát, csak azt, amit mutatnak neki. Micsoda siker! A mámorban nem érdemes elgondolkodni azon, hogy az egyszerű ember, a „magyar ember” egy ponton túl netán védekezik. Maga sem tudja, hogy ezt teszi, és mégis. Miért védekezik, ha az arcán kinn ül az elégedettség? Mert vannak a léleknek mélyebb bugyrai. Igény némi önbecsülésre. Ütne, ha valaki azt mondaná róla, hogy ő csak báb. Ezt még a tükör előtt se vallja be. Ha volna ismerete hozzá, kifelé egyenesen azzal büszkélkedne, hogy őt nem lehet lógatni „a mesék tején”.

Persze ilyet nem mondhat. József Attila csak utcanév. És ha továbbra is erre lesz az előre, holnap kevesebben tudják majd J. A.-ról, hogy kicsoda, mint eddig bármikor.

 

*

 

Tény, hogy két-három évvel ezelőtt semmit nem vettem észre ebből a befelé munkáló vackolódásból. Most is inkább csak jeleket látok a mintha szintjén. Nem volt ok alapos gyanúra, pláne nem a hitre, hogy – ismét József Attila szavait használva – a múlt szövőszéke által szőtt „»törvény« szövedéke / mindig fölfeslik valahol”. Ez lenne ugyan a normális, de minden látszat ellene mondott a reménykedésnek. Rezzenetlenül jött be az, amit a propagandaközpont elérni szándékozott. Mindent előre mértek, és a közvélemény-kutatók többsége győzelmi jelentéssé emelte a népámítást. A látót is vakká tette a helyzet. Növelte a bizonytalanságot, hogy ismert hagyományok alapján tovább kattogott a múlt szövőszéke.

Megér ez egy röpke visszatekintést!

Őszbe csavarodott társaink sokáig tudták, később egyre kevésbé, hogy személyesen kik árulták el az 1956-os forradalmat, kik hívták be a „rendcsináló” szovjet hadsereget, és ki volt a fő gyilkosa megigazult egykori párt- és bajtársainak. Elfelejtődött. Elfelejtődött az égbekiáltó bűn! A hazaárulás is. A „legvidámabb barakkban” kába homály szivárgott minden fölé, és ez a homály tartósnak bizonyult. 1989–90-ben hiába kaptunk kegyelmi időt a homály oszlatására, egy kis fény beeresztésére, milliók észre sem vették. Nem volt rá igényük. Millióknak nem volt tapadása a szabadsághoz, a demokráciához, a jogállamisághoz. Láthatta, aki látni akarta, hogy átmosott agyú vagy diktatúratöltettel átitatott szabadság-, demokráciavágy és jogállami, többpárti azonosulás nem lehetséges, illetve ilyen előzményekkel csak ennyire futhatta. Adott egy társadalmi halmaz, amelynek az új fogalmak semmit nem jelentettek, sőt, egyenesen félelemkeltőek voltak. Az a jó, ha nem firtatják, ki voltam! Ment-mendegélt ez minden olyan kormány alatt, amelynek fontosak voltak a polgári demokrácia fogalmai. Az érintetteknek minden kormány újabb és újabb csalódás volt. Aztán jött 2010. Előlengedezett valami az elveszettből, a soha meg nem fogalmazott megszokottból. Talán az otthonosság biztonsága. Igen, vezessenek, és ne tőlem kérdjék, hova! A szilárd vezető mindig jobban tudja, mi az én boldogságom. A pénzemhez, a vagyonkámhoz is hozzányúlhat, mert a nyugalmam biztosításáért szívesen elnézem neki. Pusztán erről van szó, a biztonságról, nem pedig a fejek fölötti hatalmas üzletelés bevillanásáról. A népé nagyon-nagyon apró korrupció: egy zsák takarmány. Nem adhat felmentést a brutálisan nagy korrupcióra, már csak azért sem, mert a falusi fejekben nincs ilyen mértékű átváltás. Egy zsák és egy fél ország! Értelmezhetetlen. A legegyszerűbb kibúvás, hogy el se hiszem az utóbbit. Ármánykodás. Brüsszel és a hazaáruló ellenzék ármánykodása.

És zakatol a szövőszék…

Amikor a proletárdiktatúra padlást söpört, 1956 választ adott arra is. Amikor a leveretés után tagosították a földeket, az igás és egyéb jószágokat, családi szenvedések rémségei, öngyilkosságok suttogó hírei szőtték be az országot. Az irodalom és a film akkor még érezte, mi fáj a népnek, tehát az alkotók és a befogadók sajátosan rejtjelessé vált kódrendszerében megtörténhetett az összekacsintás. A további menet azonban a szokásos irányba fordult. Ugyanez a nép megint lapokat törölt a saját életéből. Áthangolta az egész sorstörténetet. Azt kezdte látni, hogy mégiscsak jó volt az a régi. Hiszen, ha vittek a közösből egy szekérderéknyi takarmányt az elnök, a főkönyvelő házához, egy-két zsákkal nekik is jutott belőle. Falubéli ismerősömtől kérdeztem, emlékszik-e apja öngyilkossági kísérletére. Legyintett rá: az régen volt. A maga módján igazat mondott, csakugyan régen volt. De ez miért volna ok rá, hogy elfelejtsük az apánkat? Nincs elfogadható válasz. Erkölcsileg főképp nincs. Nem vigasz, hogy ugyanez történik a magyar történelemmel és az irodalomnak azzal a leszűkült részével is, amely korábban ott volt minden falusi hajlékban. A mestergerendán sorban állt a Biblia, a Petőfi-összes és a Kincses Kalendárium. Napi rendszerességgel olvasták mindegyiket. Gyerekkoromban tőlünk a negyedik házba úgy jártam tejért, hogy jócskán végezzenek a fejéssel, és Schurmann néni addigra a sarokpadon üljön egy Jókai-regénnyel vagy a világirodalom valamelyik romantikus klasszikusával a kezében. Alig vártam, hogy azok alapján meséljen nekem. Ezek már az ő meséi voltak. Nyári vasárnapokon korán eltávozott apai nagyanyám testvére, aki büszkeségemre szintén Pista volt, összeült a barátaival – nem plagizálok (ld. Sütő András!) – a kecskelábú asztalnál, és újra és újra átélték isonzói emlékeiket. Ömlött belém a naiv, mégis emberien igaz történelem. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni.

Hol van ma valami hasonló? Sehol nem tapasztalom a létét. Közeg sincs hozzá. Alig-alig vannak beszélgető barátok, vallási vagy társadalmi alapú, netán politizáló közösségek. Társult a felejtetéshez a leszoktatás. Ez abból a szempontból is különös, hogy a kormánypárti önkormányzati képviselőknek sincs nyilvánosan politizáló társaságuk. Pedig vidéken, főként a kisfalvakban, makulátlan emberek is vannak közöttük. Maguk miatt nem kell szégyenkezniük. Most mégis csönd van körülöttük. Általában is megszűnt a büszkeség, pláne a fölényeskedés, a kivagyiság. Egyre kevésbé igaz, hogy a propaganda központi trükközői legyőzhetetlenek. Saját magukat és a saját helyi embereiket győzik le. Megkezdődött valami. Nem veszik észre, hogy ha folyamatosan tejszínhabbal etetnék is a társadalmat, az egyének egy idő után megutálnák a tejszínhabot. De hát itt szó se volt és van csemegéztetésről. Annál inkább a lerosszabb ösztönök elszabadításáról, gyűlöletről, becsmérlésről, káromlásról, ember alatti hajlamok bátorításáról. Nem az ellenzéknek kell félnie attól, hogy a miniszterelnököt köszöntő budapesti születésnapi templomi alkalomról késsel a kezében jön ki egy olyan idős asszony, akiről egyébként az volna a képzetünk, hogy otthon csipke az asztalon, csipke a székeken, az ágyon, nyilván csipkés a lelke is. És lám!

A propagandistáknak utólag sem villan át az agyán, hogy hosszú távon tejszínhabbal se menne, amit pusztító dühök felkorbácsolásával kívánnak elérni szemvillanás alatt. Dühöng az önfejűség. Jellegzetes übermensch-jel. Aki a köreiken kívül van, és ennek ellenére szereplője a politikai mezőnek, egytől egyig ellenség. Eleve ostoba, jellemtelen, becstelen hazaáruló, aki jót tenne, ha elhagyná az országot és az árnyékvilágot, mert terhe ennek a szent anyaföldnek. A Tízparancsolat ilyenkor szolgálati szabadságát tölti.

Túl akarnak tenni a náci Goebbelsen. Nulla szembenézés. Az újkori történelem legmocskosabb emberellenessége, a fajelméleten alapuló zsidóüldözés, idegengyűlölet és ennek az összes brutális következménye szóba sem kerül. Arra sem figyelnek, Goebbels általános félrevezetési, valóságmegszüntető agyszüleménye az volt, hogy valódi igazságmagot gyurmázott össze sok-sok hazugsággal, s azt unos-untalan ismételgettette megannyi hivatalos szájjal, szó szerinti azonossággal. Goebbels tudta, miért. Most hibátlanul megvan a papagájkommandó-effektus, de az elegy színtiszta hazugság. A brüsszelezésből legfeljebb annyi igaz, hogy van Brüsszel, és az a város éppen az Európai Unió központja. Ez édeskevés a hitelesítéshez. Egy-két igaz mondat kellene az EU-s szankciókról, a szerintük kötelező migránsbetelepítésről, az EU-s pénzekről, az egészségügyről, az iskolakérdésről, az orosz–ukrán háború indulásáról és tétjéről, 1956 és a mostani oroszbarátság viszonyáról, a terrorizmus és a nyílt diktatúrák támogatásáról és még ezer másról. Goebbels kidolgozta, mire való az igazságmag. A magyar módszer, amikor már nem hat a meglepetés erejével, teljességgel kiürül. Az egyik hazugság ugyanis a végletekig nem támasztja meg a másik hazugságot. A tervezéskor kellett volna szemügyre venni a magyar lélek avagy a társas lélektan idevonatkozó passzusait. Ha valaki olyannyira hazafi és keresztény, akkor tökéletesen megfelelhetett volna erre a célra Karácsony Sándor bölcselete. A magyar észjárás kutatója szerint van egy „minden után pontot tevő lelkiállapot. A csömör.” Kissé bővebben: „Tűr, tűr az objektív és primitív ázsiai jellegű társaslélek sokáig, még mindig tűr, sokszor úgy tetszik a végletekig tűr, de egyszer csak végképp megcsömöllik. Akkor aztán mindennek vége. Egyelőre képtelen új szellemi táplálékfelvételre, a legutoljára beleerőltetett adag talán vissza is jön belőle, ki kell kúrálnia magát, böjtöl, diétázik s csak azután lehet belediktálni kívülről valamit, ha egy darabig a maga életét élhette és erőre kapott.”

A csömör nem téveszthető össze a közönnyel. Utóbbinak más tünetei vannak. Többek között az akarattalanság, a minden mindegy állapota. Maradjon, ami van. Súlyos zaklatásként éli meg azt, ami ebből kiemelné. Ennek a közönynek az elérése lehetett az eredeti cél. Csakhogy a propagandaközpont újságírói hadoszlopa kétszeresen „túltolta a biciklit”. Felfedezte, sőt kizárólagossá tette a jövő idejű és feltételes módú hírközlést. Jósnői szerep. Az következhet be, amit ők jövendölnek. Majd jön a kötelező migráns­kvóta. Majd az EU, a NATO belekényszeríthet a háborúba. Majd megszüntethetik a nemzetállamokat. Majd, majd, majd! Hiába mond mindenki mást – múlt időben. Nem volt ilyen határozat, nincs ilyen fenyegetés, semmi alapjuk a vádaskodásoknak. A propagandistáknak soha nincs bizonyítékuk az állításaikra és ellenbizonyítékuk az őket ért kritikákra. Inkább dupla erővel fütyülnek és lármáznak az erdőben. Abból indulnak ki, ami az egész hatalmi építkezés lényege: a kormányt nem meggyőződésből, hanem hitből kell csodálni az idők végezetéig. Őrületes fékevesztettség! Ahogy az igazságmagnak is megvolna a szerepe, egy kis mértékletesség sem ártana. Ám épp az ellenkezője történik. Még nagyobb gőzt bocsátanak a kürtökre. Nem csoda, ha előlopakodik a gyanú: valaki itt hatalmasat hazudik, és azt fedi el a hangerővel. Minél inkább fogytán a társadalmi vakhit, annál erősebb a befelé forduló védekezés. Stílusról nem beszél az egyszerű ember. Nincs szüksége ilyen magaslatra, hogy furcsaságokat érezzen ki a pökhendi és öncélú káromkodásokból. Káromkodni ő maga is tud, ő aztán igazán tud, az életének a része. Bámulatos cifraságokat ad elő. De van benne rend! Káromkodása sosem konkrét személyek ellen irányul. Megüti a fülét, ha valaki erre vetemedik. Szép csendesen meg is veti.

Mit tud erről a néplélekről a propagandista? Semmit. Semmit nem tud dicstelen munkájának a tárgyáról. Lám-lám, a befelé fordulásig hajszolta a falusi társadalmat. Megkezdődött a lelkek újratisztulása. Kétségtelen, hogy ezt a társadalmi réteget még nem érdekli, hogy kinek a bűne a jelenlegi állapot, de azt tudja, kinek az uralma alatt történt. Ez nagyon sokat meghatároz a választható utakból. Állítsák csak nyugodtan a kormánypropagandisták, hogy ez hagymázas álomkodás! Abban igazuk lesz, hogy valóban berögződtek bizonyos zavarok, és ezeket akár saját eredményeikként könyvelhetik el. 1956 megítélése messze bizonytalanabb, mint korábban volt. Tetézve a legújabb hazugsággal, hogy ’56-ot az ukránok verték le. De mire lehet ezzel menni? Mi ennek a propaganda- vagy a gyakorlati haszna? Vagy például annak, hogy a „migráncsoktól” az fél a legjobban, aki olyat még sose látott. Hacsak az nem, hogy az utóbbi által sikerül ébren tartani a rasszista gyűlölet rettenetét. Van azonban ennek a tragédiának nemzeti mínusza is. A határokon túli magyarokat párban gyűlölik a migráncsokkal. Nehéz lesz túljutni rajta, ha egyáltalán lehetséges. A nemzetárulás bűnével kokettál, aki ebben bármit vétkezett.

Az ellenzéki újságírók egyike-másika is elszámolhatna a lelkiismeretével, a szakmai hiányosságaival. Kiváltképp azok, akiknek mindig kormányízű problémáik vannak. Szorgalmasan kérdezik, miért lézengenek kevesen a tanár-diák tüntetéseken. Mintha nem lenne ennél fontosabb, hogy a diák a szemünk előtt egy életre választ utat magának. A becsület, a szolidaritás útját. Mondják: lehetnének a tüntetők annyian, mint Romániában. A válaszban megférne a tűnődés, hogy kis hazánk Romániához viszonyítva is szabadság- és demokráciadeficitben vesztegel. Örökös nyafogásuk, hogy nincs alternatíva. Új arc kellene! A kormánypropaganda szinte első pontja ez. És persze a legnagyobb hazugság. Aki ezt mondja, lényegében azt állítja, hogy 1990-től kezdve, bezárólag Bajnai szakértői kormányával, nem volt mód ütőképes politikai kiemelkedésre. Ezek szerint most már jöhetne az új arc. Most szabad a pálya. Meglehet, nem hallottak karaktergyilkosságról, ami a ma született bárányt sem kerüli ki. Csak az ég ne szakadjon le! Ha valaki a nyolcvanas évek végétől nem tudott előjönni, az nem is akart. Minden megújult. Társadalmi igazolással még az állampárt is. Egyébként pedig folyamatosan jelentek meg új figurák. A kormány nyilván tudja, kiktől-mitől fél. De miért kell ebben a félelemben osztoznia az ellenzéknek?

 

*

 

Két-három évvel ezelőtt azt ajánlottam politikus ismerőseimnek, hogy kerüljék a falut. Esetleges hatásuk a kisvárosok széléig ér. A falu elveszett. Akkor így volt. Ma nincs így. Megjelentek a csömör jelei.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Pásztor után Juhász – eben guba, kutyán suba!

Zobenicát (természetesen) a SNS szavazógépezete ugyancsak szavazattöbbséggel megválasztotta az egyik alelnöknek. Nos, ez a Zobenica fogja >

Teljes a zűrzavar

Van, aki az ellenzék leváltásáról beszél, mások pedig azt bizonygatják, hogy kezdődik a Fidesz lassú eróziója, >

BIBIRCSÓKOS KAPCSOLATOK

A VMSZ és a fantompártok szemfényvesztő kirukkolása Szánalmas, hogy a Junior előcitálta(tta) Csorba Bélát, a VMDP hajdanán >

Egy új Jaltáról van szó

Ezért nem az orosz hadsereg harcol meg, hanem a jelenleg uralkodó orosz szellem és eszmerendszer. A >

HAZUG (ÖN)DÍJAZÁS

Semmilyen díjjal, sem kitüntetéssel nem lehet változtatni a tényen, miszerint a Magyar Szó Varjú Márta vezetésével >

Csak Budapestre figyelünk, másra már nem

A hatalom által megfogalmazott új emlékezetpolitika ki akarja törölni 68-at, annál is inkább mivel Belgrádban is >

Harcosok klubja

Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian >

Süllyedő „zászlóshajó”

Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >

A néhai

Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >

Üzenet Szerbiából

Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >

Két horvát Trump

Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |