Ma Ottó névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Pesszimista tragikomédia
Szerb szocialista színjátszók szórakoztató szemfényvesztése
Bódis Gábor
Jelcin „sarokba szorulás”-a a tavasz első legszebb ajándéka Miloševićék simára.
Soha jobbkor és soha megfelelőbb áldozat. Mert ki volt az, aki a Kozirjev nevű jobb kezével a legnagyobb pofonokat osztogatta a megbonthatatlan orosz-szerb testvériségnek? Hát igen, Jelcin. Akinek a politikai ellenfelei és ellenségei már hónapok óta Belgrád legszívesebben látott vendégei. Tábornokok, immár zubbony nélkül, és írók, még mindig kicsinyítő képzővel.
Reminiszcencia
Ennyit a történelmi szövegkörnyezetről. Ideje visszatérni a jövőbe. Akárcsak öt évvel ezelőtt, a napokban is egyik barátommal eléggé el nem Ítélhető módon üldögéltünk egy vendéglátóipart objektumban. Asztaltársamról csak annyit, hogy ő volt az az ifjúsági vezető, aki megszüntette Jugoszlávia egyik legmagasztosabb szocialista csodáját, az ifjúsági stafétát, amely az akkor még létező országban hirdette volt az igét „Tito nélkül is Titóval!” Nos, azokban a békés nyolcvanas években döbbentünk rá arra a mára már világossá vált történelmi igazságra, hogy a szocializmus (keleti értelmezés) utolsó fázisa a fasizmus. Tettük ezt annak alapján, hogy a szerb kommunisták berkeiben történt puccs után egy olyan garnitúra került hatalomra, amely csak egyetlenegy dologtól riad meg: a hatalma elvesztésétől. A cél szent, az eszközökről azóta tudomást szerezhetett az egész világ. A mi helyzeti előnyünk (beszélgetőtársamé és jómagámé) az volt, hogy egzisztenciális szempontból is érzékenyen érintett bennünket az akkori antibürokratikus forradalom, amelyet elképesztően primitív volta alapján csupán a kínai kulturális forradalommal lehetne összehasonlítani. Napidíjas utazó forradalmárok készítették elő a talajt a totális hatalomátvételre.
Történelmi igazság az is, hogy a vajdasági értelmiség egy-egy, különben egymással alig szót értő része nem látta vagy nem akarta meglátni a Milošević-féle vörösbarna végveszélyt. Az addigi, kétségkívül dogmatikus vajdasági vezetőség megbuktatása fölött érzett örömük elhomályosította előttük a valós képet. Mellesleg az akkori újvidéki garnitúra néhány, minden gyanún felül álló sztálinista kádere ismét fölbukkangat a „demokratikus közvélemény” sajtóorgánumaiban, ezzel is bizonyítva a tézist, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. De ennyire?
A szemfényvesztés
Az említett vajdasági értelmiségiek mentségéül szolgáljon, hogy a nagy szemfényvesztésnek nemcsak ők voltak az áldozatai, hanem az egész szerb nép (tisztelet a kevés kivételnek) és a délszláv válsággal ügyetlenkedő Nyugat is.
Vegyük szemügyre először a népet. Beszélgetőpartnerem ebből a szempontból genetikai előnyökkel rendelkezik, ezért fogadtam megnyugvással az én nézeteimmel azonos megállapításait, amelyeket ilyetén lehetne sommázni: Milošević az utóbbi néhány évben megtette azt a szívességet ellenzékének és népének, hogy háromszor engedte szavazóurnák elé járulni őket. Mindhárom alkalommal, ha nem is a legnagyobb fokú áhítattal, de a félelemmel vegyített tisztelet jeleként ők juttatták vagy hagyták meg a mindenható bársonyszékben. Véletlen? Korántsem, és mindent a Szerbiai Televízió elképesztő propagandájával sem lehet magyarázni. Észérvek itt már nem sokat segítenek, amennyiben nem hívjuk segítségül a kevésbé empirikus tudományokat. Az a nép (vagy legalábbis annak többsége), amely hajlandó gyökeret enni és megutáltatni magát az egész világgal, mást nem érezhet, mint erotikus vonzalmat a vele legszenvtelenebbül bánó hódító iránt. Milošević, mint ahogy a legközvetlenebb munkatársait is keresetien szavakkal utasítgatja (általában rendre), a népet is a legmesszebbmenőkig lenézi. Ha jónak tartja – és ezt csak igen ritkán teszi –, mond neki egy beszédet, amely csak fokozza az erotikus impulzusokat. Nem szól hozzá, hanem parancsol neki. Lehet, hogy mindez az államfő és a nép természetéből fakad, de valószínűbb, hogy Milošević ezt tudatosan teszi. Ugyanezt gyakorolja azokon a nyugati vezetőkön és diplomatákon, akik még mindig azt hiszik, hogy elképzelhetetlen farkasszemet nézve a leg-szenvtelenebbül hazudni. Térképkészítés helyett inkább Bizánc történetét tanulmányoznák! Ahelyett, hogy évekkel ezelőtt közönséges köztörvényes bűnözőkkel számoltak le, most már nemcsak egy regionális, hanem egy újabb globális válsággal kell számolniuk. Milošević erotikus varázsára ugyanis felfigyeltek mások is ebben a színét vörösről vörösbarnára váltó Kelet-Európában. A recept kiváló, a páciens szinte holtbiztosán belehal.
A többiek
Visszatérve szűkebb témánkhoz, Jugoszláviához, fölvetődik a kérdés, hogy van-e kiút. Lenne, csak nincs, aki végigvezesse az országot rajta. Mert az erotizmus mellett Milošević kezére játszik, hogy mást aligha találni, aki hozzá hasonló szenvtelenséggel tudna irányítani. Történt egy elég ügyetlen kísértet a biciklibajnok-üzletember Panićtyal, aki azonban eladhatatlan termékeket kínált. Aki Szerbiában a demokráciát és a piacgazdaságot kínálja, az jobb, ha azonnal elmenekül, mert félő, hogy zárt intézetbe kerül. Panić eredeti munkaadója, a Nemzet Atyjának is nevezett Ćosić, aki befejezetlen inasiskolájával tornázta fel magát a szocialista, majd a nacionalista irodalom fellegvárába, a szerb politikai színpad legszánalmasabb figurájává vált. Csak ő nem tudja, hogy Miloševićnek (akit ő akart eszközként felhasználni a Nagy-Szerbia nevű lázálma megvalósításához) egyetlen kézmozdulatába kerül, és máris mehet. Šešelj csetnikvajda most már arra sem méltatja, hogy a parlamentben megbuktassa. Minek? Ćosić most már „szebb”-eket mond a pravoszlávság veszélyeztetettségéről, mint bárki más. A világban pedig valószínűleg szánalomból vagy írói hírneve miatt állnak szóba vele, persze nem komoly ügyekben, hanem csak amolyan tereferére.
Marad az ellenzék, amelynek tömegbázissal rendelkező része nem rendszer-, hanem csak hatalomváltást akar, az „igazak” hatása viszont csak Belgrádra és a Vajdaságra szűkül.
Ennek ellenére – és most nem a kötelező szocialista optimizmusról van szó! – azt kell mondani, hogy nincs reménytelen ügy. Ki gondolta volna ugyanis néhány évvel ezelőtt, hogy megszűnik a Varsói Szerződés? Vagy hogy az amerikai vezérkari főnök Budapesten szívélyesen tárgyalgat? Miért ne történhetne Belgrádban is egy csoda? Örök szerelem ugyanis nem létezik.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Legija, Bokan, Vučić...
Ezért közpénzen a Titkárság megvásárolt egy bizonyos példányt, hogy a vajdasági közkönyvtároknak ajándékozza. Milorad Ulemeket a >
Ez lesz az egyetemisták nagy vizsgatétele
Nem az a gond, hogy különbségek vannak, ez szinte magától értetődő. Az egyetemisták között vannak jobboldaliak >
Csak a vajdasági magyarság csendes, újra csendes, félő, hogy örökre az marad
A közelmúltban lezajlott népszámlálás különösen súlyos sebet ejtett a vajdasági magyarság körében. Most már nem is >
A VMP színrelépése
A Vajdasági Magyar Plénum (VMP), a vajdasági magyarság legújabb közösségi szerveződése közleményben támogatta az egyetemisták követeléseit. >
A forradalom jogossága
Csak az a gond. hogy minden forradalom, a legnemesebb is, ártatlan emberéleteket, tehát túlságosan magas árat >
Az intrika, mint uralkodó narratíva
A jelenlegi zűrzavaros évek, különösen kedveznek, az intrikusoknak. A posztigazság korában az intrika uralkodó narratíva lett, >
Új magyar érdekvédelmi szervezet szükséges!
Az országban folyó néplázadás nyomán, amit már „III. szerb felkelésnek” is neveznek – a Vajdasági Magyar >
Egy másik stratégia
A Kardos Andrással folytatott vitájában Bauernek van egy elejtett mondata az eddigi ellenzék felelősségéről: „önkényuralmi rendszerek >
„Én bízom a falu jövőjében”
A napokban került a kezembe egy régi könyv Szentlászlóról, arról az Árpád-kori kelet-szlavóniai kis faluról, amelyet >
Fremond Árpád „szája ízének” megfelelően
A jobb napokat is megélt Hét Nap – a Magyar Szóhoz, a Pannon RTV-hez és a >
A vitustánc folytatódik
Vučić azonban nem a két kisebb szerbiai településen aratott fényes győzelmet, hanem a Szerb Tudományos Akadémián, >
PÁSZTORMESE A MAGYAR KÉPVISELŐK FÓRUMÁNAK
A VMSZ „küldöttségének” a KMKF ülésén való részvételével kapcsolatban felvetődik az a kérdés is, hogy miért >