Ma Ervin, Klétusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Szarajevó, újratöltve
Szerbhorváth György
Szarajevó ma is megosztott város, a keleti rész szerb kézen maradt. Az ultranacionalisták kedvelt elmélete (volt), hogy bosnyák nemzet nem is létezett, valójában olyan szerbekről van szó, akik a török időkben felvették a muzulmán vallást. (Hasonló szélsőséges véleményt a horvátoknál is találunk, akik szerint a bosnyákok valójában horvát katolikusok voltak, csak kényszer hatására áttértek.) Akárcsak Putyinék az ukránoktól, ők a bosnyákoktól vitatták el nemzet mivoltukat. Akárcsak most Putyin és a hadsereg, gyors katonai sikerre számítottak, de az nagyon nem jött be, mert a bosnyákok gyorsan megszerveződtek, s nem csak Szarajevóban. A főváros lakói páratlan haza-, pontosabban városszeretetről tettek tanúbizonyságot, a védők közt akadtak helyi szerbek, horvátok és más nemzetiségűek is. Szerbhorváth György:
A mondás szerint nem a háború a szörnyű, hanem ami utána jön.
Szarajevó ostroma éppen harminc éve kezdődött meg, és kísértetiesen hasonlít arra, amit Kijiv, Harkiv, Mariupol és más városok lakói élnek át az utóbbi hetekben. Nyilvánvaló, hogy ez az agresszió – bizonyos paraméterek szerint – súlyosabb, mint amit a szerb erők vittek végbe Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, illetve előtte Szlovéniában, utána pedig Koszovón, de az elterjedt véleménnyel szemben úgy gondolom, 1945 után mégsem az ukrajnai az első háború Európában. Jellemző az emlékezetkultúrára, hogy töröljük 1956-ot, az első szovjet „különleges hadművelet” esetét, és Csehszlovákia 1968-as megszállását is. Mintha meg sem történtek volna. A délszláv háborúkra is homály borult, bár a hágai nemzetközi törvényszék a főbb bűnösöket elszámoltatta – a kis háborús bűnösöket viszont hagyták futni. Ez különösen igaz a Szarajevót ostromló szerb erők esetében. A legbizarrabb talán azoknak az esete, akik nyugati vendégmunkásként hétvégenként utaztak a hegyek közé szorult város környékére, hogy mesterlövészként terrorizálják a lakosokat. Meg az olyan „művészeké”, mint Eduard Limonov orosz író, aki a szerb fővezér, Radovan Karadžić szíves közreműködésével, kalauzolásával szórt golyókat a városra. Hagyták futni, legalábbis Nyugaton, ahogyan alighanem a jelenlegi háború orosz felelősei is meg fogják úszni az újabb és még álságosabb világbéke jegyében.
Szarajevó ostroma tehát harminc éve kezdődött, április 5-ét vagy 6-át jelzik hivatalosan, bár már előtte is történtek lövöldözések egy szerb lakodalom során, és épültek már a barikádok is. Egyes adatok szerint 1425 napig tartott az ostrom, 1996. február 29-ig. Az áldozatok számát tizennégyezerre becsülik, de ez a szám is változó. A civil halottak aránya ennek a harmada lehet, a meggyilkolt gyerekek száma pedig kétezer. Az 1995-ös srebrenicai népirtás mintegy kilencezer áldozatát is hozzáadva aligha mondhatjuk (most még), hogy az ukrajnai háború nagyságrendileg különbözne a délszláv történtektől. Annak sincs értelme, hogy a menekültek millióinak számát hasonlítsuk össze. Tragédiákról nem lehet számokban gondolkodni.
De talán mégis ránézhetünk az 1992. március végi, április eleji szarajevói állapotokra. Ekkor már véget ért a horvát–szerb háború első szakasza, a „jugoszláv”, helyesebben szerb erők letarolták és elfoglalták azt, amit akartak, Vukovárt és más városokat porrá lőtték. Bosznia-Hercegovinában sokan azt hitték, hogy ilyen multietnikus, multikonfesszionális avagy multikulturális helyen nem történhet meg hasonló, mert az emberek egymás mellett, sőt teljesen összekeveredve élnek. Háború nem lehet, hisz ki az az őrült, aki saját szomszédjára, barátaira, sőt (vér szerinti) rokonaira rontana? Egy nyelvet beszélnek, csak megértik egymást.
A korabeli sajtó ennek a legtipikusabb lenyomata. A remény hal meg utoljára, de talán ez esetben jobb lett volna, ha előbb. Belenézve a volt Jugoszlávia emblematikus napilapjába, a szarajevói Oslobođjenjébe (nomest est omen; magyarul Felszabadulás), mintha a háború kitörésekor egy párhuzamos univerzumban éltek volna. Ez a lap egyébként a jugoszláv időkben a legbőségesebben dotált sajtóház része volt (évi félmillió dollárnyi állami apanázzsal, ami ma nem tűnik soknak, de akkor az volt, s jegyezzük meg, hogy a furcsa nemzetpolitikai megfontolások nyomán az újvidéki, azaz magyar Forum ház volt szintén az egyik kedvezményezett). Az Oslobođjenje annyiban is különleges volt, hogy esetenként az egyik oldalt latin, a másikat meg cirill betűkkel nyomtatták, nehogy bárkinek bármi is fájjon; és nincs, aki megmondaná, hogy pontosan milyen nyelvű is volt – a lingvisták szerint szerbhorvát avagy horvátszerb. Ma, úgymond, bosnyák nyelven jelenik meg.
Nos, a békébe vetett hit ezen újság lapjain úgy mutatkozott meg, hogy óvatosan tudósítottak a háború kitörésének jeleiről. A kulturális rovat tovább pezsgett, recenziók, színikritikák mellett minden volt, nem beszélve az akkor még szokásos vitacikkekről, hozzászólásokról. Tudósítottak a zenicai bányászok sztrájkjáról, a helyi művelődési egyesületek anyagi gondjairól, megtaláljuk a piaci hírek közt a krumpli árát. Aztán az egyik oldalán, a bal alsó sarokban azt olvashatjuk, hogy április elsején és másodikán valami történt Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, a Vajdasággal szinte határos, Újvidéktől légvonalban mintegy ötven kilométerre lévő Bijeljinán. Az egyébként akkor is szerb többségű városka, körzet bosnyák avagy muzulmán lakosait a hírhedt Arkan paramilitáris csapatai április 1-én rohanták le. Mediatizált világunkban nem furcsa, de akkor részben még annak számított, hogy minderről már videó- és fényképfelvételek készültek, és nyilvánosságra is kerültek. A legemlékezetesebb talán az a jelenet, ahol egy idősebb férfit kihívnak a háza elé, majd végeznek vele. Vagy ahogyan a szabadcsapat egyik embere rugdos egy nőt a földön, aki mellett – vélhetően – a halott férje fekszik, miközben a katona hátán ott van egy vállról indítható rakéta, kezében pedig a Kalasnyikov szerb verziója. Mindezt láthatjuk, olvashatjuk Slavenka Drakulić A légynek sem ártanának című kötetében (Jelenkor, 2005). A fotó a magyar kiadás címoldalán is látható.
Aztán eltelt négy-öt nap, és elkezdődött Szarajevó ostroma. A helyiek nem hitték el, hogy ez megtörténhet, és Európa sem akarta elhinni – pedig már Vukovár, Dubrovnik, Zadar és más városostromok után járunk mintegy fél évvel. Az utolsó napokban még kijutottak a menekülteket szállító buszok, ám végül minden leállt. A várost folyamatosan aknázták, tüzérségi tűz alatt tartották, de állítólag a legborzasztóbb a mesterlövészek állandó „felügyelete” volt; senki sehol nem lehetett biztonságban. A terrort csak annyiban enyhítették az ENSZ csapatai, hogy nem mindenki halt éhen. Nagy eredmény.
Szarajevóban először a maffia, a bűnözők egy csoportja szerveződött meg erős városvédő csapattá. Kétségtelen, ők is követtek el háborús bűnöket. Ott ragadt kortársaim, ismerőseim, akik a Jugoszláv Néphadseregben szolgáltak kiskatonaként, ma is két szóval utalnak a történtekre, s aki kijött onnan, örült, hogy él; kezdetben nem számítottak arra, hogy visszalőnek a megtámadottak. A szerb/jugoszláv erők is ama hitben éltek, hogy az ellenség gyenge, nincs is. Nem számítottak az utcai harcokra sem.
Akárcsak Ukrajnában ma, ott is az volt a kérdés sokak részéről a támadók közül, hogy mi a francot keresünk mi itt. Nem vagyok biztos benne, de még Slobodan Milošević sem tudta pontosan, mit akar Szarajevóval; bár hivatalosan ekkor már azt szajkózta ő is, s nyomában a rezsimhű média, hogy Szerbia senkivel sem áll háborúban... (Ez is milyen ismerős ma.)
A kérdés az volt, hogy ha a szerbek elfoglalják az egész várost, mit fognak tenni az ott élőkkel. Akik nagyobb része muszlim vallású, bár Szarajevó híres volt arról, hogy nem a hit a meghatározó, hanem egyfajta szarajevói lelkület. A háborús bűnösként elítélt Radovan Karadžić és a hadseregtábornok Ratko Mladić annyiban érthető csak Putyin egyfajta elődjeként, hogy mindketten gyorsan lementek a mentális térképről, és mániájukká vált, hogy Szarajevót el kell foglalni. Elképzelni is rossz, mi lett volna, ha teljesen beveszik a várost.
Szarajevó ma is megosztott város, a keleti rész szerb kézen maradt. Az ultranacionalisták kedvelt elmélete (volt), hogy bosnyák nemzet nem is létezett, valójában olyan szerbekről van szó, akik a török időkben felvették a muzulmán vallást. (Hasonló szélsőséges véleményt a horvátoknál is találunk, akik szerint a bosnyákok valójában horvát katolikusok voltak, csak kényszer hatására áttértek.) Akárcsak Putyinék az ukránoktól, ők a bosnyákoktól vitatták el nemzet mivoltukat. Akárcsak most Putyin és a hadsereg, gyors katonai sikerre számítottak, de az nagyon nem jött be, mert a bosnyákok gyorsan megszerveződtek, s nem csak Szarajevóban. A főváros lakói páratlan haza-, pontosabban városszeretetről tettek tanúbizonyságot, a védők közt akadtak helyi szerbek, horvátok és más nemzetiségűek is.
A totális hódítás helyett később a boszniai szerbek már megelégedtek azzal, hogy Bosznia-Hercegovinát felosszák, persze úgy, hogy a legtöbb terület szerb kézre kerüljön. Ez az ötlet részben végül megvalósult, a köztársaság ma is ennek a megosztottságnak a levét issza, és nem is látszik annak esélye, hogy egy normálisan, egységesen funkcionáló országról beszélhessünk, még a távoli jövőben sem.
Minden más hasonlóság, mondhatnánk, a véletlen műve. Ne feledjük, hogy a folyamatosan gazdasági válságokkal küzdő Jugoszlávia a világ-, avagy az európai gazdaság számára alig nyomott valamit a latban, a kilencvenes évek háborúi során Bosznia-Hercegovina, s így Szarajevó sem ért ilyen szempontból semmit. A gazdaság azóta is lélegeztetőgépen van.
A Szarajevó, illetve a többi város ellen végrehajtott urbicídium figyelmeztető jel lehetett volna, hogy ilyesmi bármikor előfordulhat, szó sincs arról, hogy Európa elért már egy olyan civilizációs szintre, ahol ilyen típusú és mértékű agresszió nem lehetséges. Amikor elkezdődött annak a városnak az ostroma, amely 1984-ben, tehát nyolc évvel korábban helyet adott a téli olimpiának, a barbárok egyik első dolga az volt 1992 áprilisában, hogy felgyújtották az olimpiai múzeumot. Csak úgy, miheztartás végett, mert stratégiai értelme éppen nem volt semmi.
Ahogyan sok mindennek ma sincs.
(Élet és irodalom)
Következő cikk: Az ukrán válság kulcstéma a magyar választás előtt
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >