Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Helyzetjelentés
Végel László
Végel László Közéleti naplója (nyomtatott kiadásban a Családi Körben jelent meg):
Impressziók
A pályaudvar környékén egy középkorú farmernadrágos férfi turkál a kukában. Rápillantok, látom, hogy az ingje szépen ki van vasalva. Észrevéve a tekintetemet hirtelen elrántja a kezét a kukától. Zavarba jövök, s elszégyellem magam. Le kell mondanom arról, hogy önfeledten bámészkodjak a városban. Egy kávéház teraszára menekülök, a napi sajtót böngészem. Régebbieket, újabbakat. A pénzügyminiszter a nyilvános kormányülésem bejelentette, hogy az utolsó pillanatban kerültük el az államcsődöt. Várhatók a megszorító intézkedések. Igazságos lesz a terhek elosztása, állítja a fiatal pénzügyminiszter, de biztos vagyok benne, hogy a szegény néprétegek isszák meg ennek is a levét. Akik időközben megtollasodtak, azok túlélik valahogy. Azt hiszem, hogy a szó, hogy igazságos, aminek érdekében annyit szenvedtek az emberek, egyszerűen elvesztette értelmét. A rendőrök Újvidéken egymásra lövöldöznek, olvasom. A pincérnő felveszi a rendelést, s látja, hogy éppen a bűnügyi rovatot böngészem, megjegyzi, hogy a napokban három kiskorú a népes utcán véresre vert egy kislányt. Újvidéken?, kérdem. Hát hol máshol, mosolyog kedvesen a lány, erről vagyunk híresek. Igen, sóhajtok és tovább böngészem a bűnügyi rovatot. Ahol sok erőszakos szó hangzott el, ott előbb vagy utóbb az utcára költözik az erőszak. Még a nyolcvanas évek végén írtam arról, hogy Újvidék balkanizálódni kezd. Megtörtént. Az esszé könyv formájában is megjelent, de gyorsan eltűnt a könyvespolcokról, mert akkor a médiumok nem kedvelték az ilyen szövegeket. Annál is rosszabb történt, gondolom és újra az újságok bűnügyi rovatára vetem a tekintetem. A kormányfő gyermekét halállal fenyegetik. Nem kétlem, hogy pár nap múlva elkapják a tettest. Betiltották a meleg parádét, mivel életveszélyes helyzeteket teremtett volna, lángokban állt volna a főváros, mondják az illetékesek, de egyetlen „huligán” csoportot sem lepleztek le. Egy magyar anya nyilatkozik az újságának, hogy gyermekét nemzeti alapon bántalmazták. A tettest természetesen nem találták meg. Van ez így: néha fülön fogják a tettest, néha nem. Akik már nem hisznek a belpolitikai rovatoknak, az olvassák a bűnügyi rovatokat, azokban minden maszatolás nélkül tárul fel a politika. Végre megérkezik az osztálytársam, aki beszámolt arról, hogy elvesztette a rehabilitációs pert, a bíróság valójában megerősítette a nagyapjára 44-ben kimondott halálos ítéletet. Tizenöt percig tartott a tárgyalás. Gyorsabban végeztek, mint az egykori rögtönítélő bírák. Annakidején nem volt, tanúk nincsenek, sehol egy megbízható nyom, mondja a vállát vonogatva. Hogyne, ismerem jól ezt a módszert. A kisebbségi pártsajtó azzal vigasztalja olvasóit, hogy lekerült róla a kollektív bűnösség megalázó bélyege. Miért nem ír arról, hogy a kisebbségi polgárok hány rehabilitációs pert vesztettek el, és hányat nyertek meg? Az osztálytárs szomorúan jegyzi meg, hogy az új bírósági ítélet egyértelműen kimondja, hogy ő háborús bűnös unokája. Évtizedeken élt benne legalább a némi remény vagy az illúzió, hogy jönnek majd jobb és igazságosabb idők, most azonban ezt is elvesztette. Kimondták a végső ítéletet. Azelőtt hallgatni kellett róla, most pedig a kisebbségi sajtóban azt olvassa, hogy minden rendben van. Némi lelkiismeret furdalást érzek, mert én beszéltem rá, hogy indítsa el a pert. Becsületből! De mi történik? Marad néhány babérkoszorú, és az újra elítélt, úgymond, háborús bűnösök ismeretlen tömegsírja. Mindegy, nyugtat meg az osztálytársam, és régebbi naplóbejegyzésemre tereli a szót. A lélekszámcsökkenésre. Húsz éve alatt 90 000 magyarral kevesebb él a Vajdaságban! Ez a drámai kérdés, gyorsan lekerült a napirendről. A pártsajtó optimista, csak a sikerekről számol be, főleg kisebbségi politikusok dicséretével van elfoglalva. Arról alig esik szó, hogy hány magyar médiával van kevesebb, hogyan zsugorodik az oktatási hálózat. Erről legfeljebb csak az internet portálokon olvashatok. Az osztálytársammal együtt távozunk a kávézóból. Megszorítjuk egymás kezét, aztán búcsúzunk. Ki tudja, mikor találkozunk újra.
Búcsú és üzenet
Éjszaka néha néhány percig tartó nagy csend támad körülöttem. A külső zajok sem hatolnak be a szobában, pedig két sugárút keresztezésén van a lakásom. Még a számítógép egyhangú zúgását sem hallom. Tegnap este ez legalább tíz percig tartott. Ma értesültem, hogy ugyanebben az időben elhunyt az egyik barátom. Talán az utolsó üzenetét küldte.
Robotként
Orvosi vizsgálatok. Zúgnak a gépek, villognak a fények, különös hangokat hallok. Bicegek az egyik teremből a másikba. Nincs időm gondolni a betegségre. Jobb is! Úgy érzem, robot vagyok.
Műhelyek
Anikó közli a hírt, hogy Szenttamáson új magyar kulturális központot avatnak fel. Ennek nagyon örülnék. Számomra Szenttamás nem irodalmi élmény, hanem sokkal mélyebb rejtély, amelyet a Magyar labirintus (Mi a magyar? Szerkesztette: Romsics Ignácz és Szegedy-Maszák Mihály, Habsburg Intézet Rubicon Kiadó, Budapest, 2005.) című esszémben próbáltam megfejteni. Szenttamás, a szerb nagygazdák világa, amelyben a magyar béresek, cselédek népe élt 1918. előtt is. Mekkora paradoxon! Akkor, amikor a magyar volt az „uralkodó nemzet”, a Vajdaságban az „uralkodó nemzet” soraiban abszolút számokban is, százalékarányban is, a legnagyobb volt a nincstelenség. Ennek a településnek a története túlságosan tragikus, ezúttal nem csak 1944/45-re gondolok, amely nem beszélhető el a mai kultivált prózanyelvvel. A lírával bélelt prózával. Talán úgy kéne, mint Thomas Bernhard. Dühösen, szenvedélyesen, provokatívan. Tanácstalan vagyok, s tanácstalanságomban írtam meg azt az esszét is. De a kulturális központ lehetősége mégis megvigasztal, csak ne legyen pártszalon belőle, hanem egy új műhely, szellemi laboratórium. Ugyanúgy jó néven veszem ezt is, miként a magyar kollégiumok megnyitását. Az idei nyáron egy pártaktivista számon kérte rajtam, hogy az értelmiségiek nem örvendnek, az újvidéki Európa Kollégium tervezetének. Hogyne örülnénk, válaszoltam. Mások nevében természetesen nem beszélhetek, csak azt tudom, hogy előtte is, utána is Anikóval néha elsétáltunk a Telep városrészbe, amelynek arculata sajnos, nagyon megváltozott, és néztük miféle változások történtek. Néha elkeserített, hogy ezek lassúak. Lassúak, mert nincs sok időnk. Klebelsberg Kuno, a Bethlen-kormány közoktatásügyi minisztere jutott az eszemben, aki Európa nagyvárosaiban Collegium Hungaricumokat alapított, hogy az új magyar értelmiség európai látókörét, az új tudástőke megszerzését biztosítsa. Ő már 1929-ben, tehát idejekorán figyelmeztetett, hogy a „magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”. Nem csak a hazát, hanem a nemzetet is. Ilyesmire asszociáltam a telepi sétákon is, Klebelsberg Kunóra gondoltam, és arra, hogy ezek az intézmények lehetnek a kisebbségi közösség nagy reformlaboratóriumai, már csak azért is, mert a jelenlegi helyzetben vannak rokonszenves lépések, de meddő tettek is, de ennél sokkal többre van szükség, egy tudati reformra, a kisebbségi öntudat europaizálására, igen, sajátos körülményeink között Klebelsberg szelleme így értelmezhető. Vagy, hogy Klebelsberg megy másik megszívlelendő gondolatát jegyezzem le: "A kultúra is bizonyos fokig harc a nemzetek között. Nemcsak együttműködés, hanem verseny és harc is. Nem szeretném, ha a jövő magyar nemzedék a kultúra elültöltő puskáival felszerelve szemben találná magát más nemzetek kulturális tankjaival, repülőgépeivel és más modern fegyvereivel.” Sajnos, sokan az elültöltős fegyverekre esküsznek. Meg a nyilakra. mert az a hagyományunk, mondogatják.
Az adófizető polgárok dicsérete
Az anyaországi médiában szóba kerül, hogy a kisebbségi magyar diákok alanyi jogon kapják meg a támogatást, viszont az anyaországiak közül csak a rászorultak. A bírálók nem kifogásolják a kisebbségiek támogatását, de a hazaiakra is gondolni kell, mondják. Azt hiszem, hogy most a választások előtt nagy érzékenységgel kell megvitatni ezt és sok más hasonló kérdést. Annyi megoszlás van a kisebbségben nem kéne szaporítani. Ami pedig a támogatást illeti, úgy hiszem, hogy a kisebbségiek megérdemlik az előnyös megkülönböztetést. Nem tudom, hogy mi lenne kultúránkkal, diákságunkkal az anyaországi forintok nélkül. Ennek köszönhetjük az elmúlt évtized kisebbségi sikertörténeteit, amelyek azonban nem egy-egy politikai testület, hanem a nemzeti szolidaritás érdemének számít. Az anyaországi polgárok áldozatkészségét kell dicsérni. Hiányolom tehát, hogy nem hangsúlyozzuk eléggé, miszerint az anyaországi polgárok adóforintjairól van szó, s ebben részt vállalnak a jobboldali és a baloldali, a liberális és az antiliberális anyaországi adófizető polgárok. Remélem nincs, és ne is legyen ebben köztük nézeteltérés. Sajnos, gyakran megfeledkezünk az egyszerű anyaországi magyar polgárokról, akik a súlyos gazdasági válságban is áldozatot hoznak, miközben a kisebbségi politikusok saját sikerüknek tarják azt, hogy szétosztják az ő adóforintjaikat. A kisebbségi politikusok hivatása inkább az lehetne, hogy kiharcolják a szerbiai költségvetés arányos elosztását, ennek keretében az ösztöndíjazást is. Vagyis ott vívjanak, ahol a kisebbségi polgárok fizetik az adót. A csatatéren, nem pedig a nemzeti szolidaritás szelíd mezején.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >