2020. július 4. szombat
Ma Ulrik, Erzsébet névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Trianon – kinek fáj?

Trianon – kinek fáj?

Másfelől Orbán realista, és tudja, hogy nemzetközi ideológiai hadjáratában szövetségesekre van szüksége, és ezeket – például a szerb elnököt, Aleksandar Vučićot – elidegenítené a nyílt és hangos trianonozással. A századik évforduló csak fölerősítette az őszintétlenséget és az ellentmondásokat. Széky János:

Ünnepelünk? Gyászolunk? Nincs, aki tisztázza. Az egész századik évfordulót belengi az őszintétlenség szelleme, avagy 16. századi szóval: szellete.

Annyi biztos, hogy a magyar nacionalizmust száz éve Trianon határozza meg, így volt az 1956 és 1989 közötti harmad évszázadban is, noha ekkor a nemzeti függetlenség hiánya – elvben – égetőbb sérelem kellett volna hogy legyen, mint az évtizedekkel korábbi veszteség. Csakhogy a nacionalizmus, mint minden ideológia, a diskurzus közegében létezik, és ebben az időszakban a függetlenségről való őszinte beszéd hivatalos tabu alá esett, a Trianonról való beszéd viszont nem teljesen. Pontosabban: áttételesen vagy szublimáltan lehetett róla beszélni.

Az utóbbi hónapokban Budapest és más nagyobb magyarországi városok központjában járva az ember előbb-utóbb beleütközött a közlésbe, hogy a Magyarok Világszövetsége aláírásokat gyűjt „a trianoni békeszerződés érvénytelenítésére” – ezeket a gondterhelt bácsikat és néniket, úgy látszik, senki sem értesítette arról, hogy Trianon amúgy is érvénytelen. Ami hatályban van, az az 1947-es párizsi béke. Túl azon, hogy ennek tudomásul vételéhez a magyar történelem nyolcadikos szintű ismerete kellene, kommunikálni sem lehetne igazán jól, mert hát hogyan hangzik az, hogy „Vesszen Párizs”? Komolyra fordítva, pár évvel azután, hogy – főleg Hitler kegyéből – valóra vált a területi revízió vágya, Párizs pecsételte meg végérvényesen és visszafordíthatatlanul Trianont. Ekkor azonban már nem volt olyan nyilvánosság, amely érzelmileg vagy politikailag feldolgozhatta volna ezt a tényt. Nemcsak a vélemény- és sajtószabadság rohamos zsugorodása miatt. A területek újbóli elvesztése – Románia javára – ugyanúgy Sztálin akaratából történt, ahogy a második bécsi döntésre valószínűleg nem vagy nem így került volna sor, ha a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum után nem szállja meg Besszarábiát. Moszkvának stratégiai érdeke volt, hogy Magyarország ne kapjon vissza területeket, ezzel az adott helyzetben képtelenség volt szembeszállni.

Visszatekintő elbeszélések szerint az országot ekkor az újjáépítés kötötte le, és az is kétségtelen, hogy a politikai drámának ekkor már egészen más volt a tétje – a kívülről-belülről ostromlott parlamenti demokrácia megmaradása. Ráadásul a párizsi békéért magyar részről elsősorban az ostromlott félhez tartozó kisgazdák feleltek – a miniszterelnök Nagy Ferenc volt, a külügyminiszter Gyöngyösi István –, és bármennyire nem voltak esélyeik, a tárgyalások kimenetelét nehéz lett volna győzelemnek, a formálisan még demokratikus kormány érdemének beállítani, már csak ezért sem próbálkoztak vele egy-két lojális publicistán kívül. A Nemzetgyűlés ratifikációs vitájában az előadó, a kisgazda Padányi Gulyás Béla még őszinte volt: „[E]z a béke – így mondhatnám – egyelőre elvtelen béke, ez a békeszerződés – azt mondhatnám – nem is békeszerződés, hanem diktátum, amelynek talán egy alapelve van: vae victis, jaj a legyőzötteknek!” És felrótta a nagyhatalmaknak, hogy nem gondoskodtak a magyar kisebbségek védelméről. Ez azonban már 1947 júniusában történt, két hónappal a kékcédulás választások előtt. A lényeg az, hogy a trianoni veszteség véglegessé válása – amitől fájdalmasabbá vált a többi történelmi katasztrófánál – nem lehetett észlelhető beszéd tárgya a magyar nyilvánosságban. És politikai nyilvánosság híján – természetes módon – pszichiátriai mechanizmusok kezdtek hatni, amilyen az elfojtás vagy az önértékelési zavar.

Nemcsak a szovjet függőség határozta meg azonban új módon a magyar szomszédság- és – mai terminussal – nemzetpolitikát. Megjelent a magyar kisebbségekkel mint a Tengely kollaboránsaival szembeni, tömeges, katonailag vagy államilag legitimált erőszak. A bácskai vérengzésekről a határon inneni közvélemény éppúgy nem értesülhetett az akkori kommunikációs viszonyok között, mint a ligetfalusi tömeggyilkosságról, de a törvényerőre emelt Beneš-dekrétumokról, majd a csehszlovák–magyar lakosságcseréről már nem lehetett nem értesülni. Ráadásul míg Titóval a Kominform 1948. júniusi határozatáig baráti kapcsolatot kellett ápolni, Csehszlovákiának a sztálinista terminológia szerint előbb „burzsoá” kormánya volt, majd a februári puccs után pár évvel „burzsoá nacionalista” (Husák), illetve „cionista-titóista” (Slánský) vezetőket lehetett – vagy lehetett volna – felelőssé tenni a magyarellenes akciókért.

Az a paradox helyzet állt elő tehát, hogy míg a párizsi békeszerződést a felemás demokrácia helyébe lépő pártállamban nem érhette semmiféle bírálat, sőt téma sem igen lehetett, 1952 táján már fel lehetett szólalni az ellen, amiben Párizs rosszabb volt Trianonnál – még papíron is hiányoztak belőle a kisebbségvédelmi rendelkezések –, és az ellen, ami az 1947-es szerződésből következett: lehetővé vagy könnyebbé vált a nemzetiségi arányok és etnikai határok erőszakos megváltoztatása, azaz közelebb került a határon túli magyar közösségek végleges elveszítésének rémképe. Fel lehetett szólalni – ahogy például Veres Péter meg is tette Sztálin-nekrológjában (Irodalmi Újság, 1953. március 12.) – annál is inkább, mert a magyarellenes intézkedések ebből a szempontból az Ellenség művei voltak, míg a Nagy Tanító nemzetiségi politikájának egyetlen Szovjetunión kívüli, de blokkon belüli megvalósítása, a romániai Magyar Autonóm Tartomány létrehozása 1952-ben hivatalosan és objektíven a magyar közösség érdekét szolgálta.

A föld alá kényszerített nemzeti-politikai diskurzusban tehát a párizsi békeszerződés nemigen volt téma, Trianon viszont megmaradt abszolút Rossznak, magába szíva azt, amiben Párizs még a történelmi Trianonnál is fájdalmasabb lett volna a nemzeti tudatnak, amennyiben beszélni lehetett volna róla. Megint csak másfelől „Trianon” (Trianon + Párizs) valóban egyre kevésbé volt fontos a közvéleménynek (vagy lett volna fontos, ha van szabad nyilvánosság). Abban a néhány napban, amikor volt, 1956-ban, nemigen foglalkoztak vele. Ennek oka talán az, hogy a témát 1945 után a Horthy-rendszerrel és az „úri Magyarországgal” asszociálták, az elsőrendűen plebejus és értelmiségi forradalom pedig nemcsak a sztálinista diktatúra ellen lázadt, de a Horthy-örökségből sem kért.

A helyzet ismét kezdett megváltozni Ceauşescu 1965. évi hatalomra kerülésétől, amikor fölerősödött a román kommunista vezetés nemzetközi politikájának önállóskodó nacionalizmusa. Ez afféle íratlan jogosítványt adott arra, hogy a magyar kommunista vezetés ne fogadja el mindenestül a magyarellenes nacionalizmust, bár nyíltan egészen a nyolcvanas évek végéig nem vállalta a szembefordulást. Ceauşescu támadható politikai rosszként való beállítása legalábbis párhuzamos volt Kádárék belpolitikai érdekeivel, főleg miután a román vezér 1971-ben beleszeretett a totalitarizmus ázsiai változatába, és a két ország belpolitikája merőben szétágazott. A többség számára puha diktatúrát és a mindenáron való életszínvonal-emelést igazolta az is, hogy a románok innen nézve őrült és kegyetlen politikájába a magyarok elnyomása is beletartozott. Mivel a területi revízió ekkor már engedmények nélküli tabunak számított, ez lett a magyar nacionalizmus új biztonsági szelepe. Jellemző módon az akkori Csehszlovákia magyar kisebbsége iránt korántsem mutatott ennyi „fű alatti”, de látható szolidaritást a pártállami kormányzat, és a kevés hozzáférhető jelből ítélve a két ország állambiztonsági szervei között is harmonikus volt az együttműködés egészen az utolsó pillanatokig. Túl az erőszak másféle fokán és formáin, talán az is oka volt ennek, hogy Csehszlovákia külpolitikailag jottányit sem távolodott el a moszkvai vonaltól, az életszínvonal viszont magasabb volt, mint Magyarországon, tehát nem lehetett elriasztó példaként hivatkozni rá.

A magyar kisebbségek sorsán kívül volt még egy úgynevezett nemzeti sorskérdés, amibe belejátszott a Párizsban véglegessé lett Trianon miatti szorongás: a demográfiai válság. Ez részben természetesen jelenség volt – hosszú távon a világon mindenütt csökken a gyermekszám, ahogy a társadalmak kilépnek az alacsony termelékenységű mezőgazdaság korából, illetve a naturális gazdálkodás kényszeréből, másfelől csökken az újszülött-, csecsemő- és gyermekkori halálozás aránya, tehát a család fennmaradásához nincs szükség sok gyermek világra hozására. A természetes szaporulat zuhanásszerű csökkenésének sokkját nemcsak a művi vetélés legalizálása idézte elő – ezt tévesen azóta is a Kádár-kormányzatnak tulajdonítják, holott már a forradalom előtt megtörtént –, hanem a magas szint is, ahonnan pár év alatt, a kádári konszolidációval párhuzamosan lezuhant. A folyamatot könnyen lehetett az erkölcsök romlásával – az önzéssel, az anyagiasság terjedésével – magyarázni, de azzal nem, vagy nem volt szabad, hogy az általános nyomor visszaszorulásával egy időben az ország jövőbeli élhetőségébe vetett bizalom – szépen mondva – csekély maradt. A szorongást az fokozta, hogy az 1966-os brutális román abortuszrendelet eredményeként az ottani természetes szaporulat ugrásszerűen megnőtt, és a nyilvánosság peremén megjelent a „kisebbségbe kerülünk a Kárpát-medencében” rémképe. Vagyis, politikai viszonyokra lefordítva, megint csak az, hogy az erőviszonyok és az etnikai arányok visszafordíthatatlanul megfelelnek majd az erőszakkal létrehozott területi viszonyoknak. Mindez a magyar kormányzat rossz, nemzetietlennek ítélt és a román rezsim hatékony, nemzeti elvű politikájának következtében.

Miközben tehát a gyászmunka elmaradt, és a hivatalosság hallgatott Trianonról, még inkább Párizsról – vagy legföljebb azt a II. világháború utáni kommunista tételt erősítette, hogy Trianon jogos büntetés volt a dualizmus kori „magyar uralkodó osztály” nemzetiségi politikájáért, semmi más –, és miközben a politikai folklór vulgárisra mélyhűtve megőrizte az 1945 előtti állapotot („Erdélyt vissza!), volt a traumának egy harmadik fajta, legális, a pártállam által közvetlenül nem képviselt, de elismert és néha támogatott kezelése is. Ez nem volt más, mint a helyettesítő beszéd. Ha mindenfajta revízió tabu alá esik, arról beszélni, amiről lehet: a magyar közösségek sorsáról és a népesedési helyzetről.

Közben Trianon emléke betokozódott. A nyolcvanas évekre a népesség többsége már 1945 után született, és nemcsak Trianon sokkjáról nem volt közvetlen emléke, hanem arról az időről sem, amikor Trianon határozta meg a magyar politikát és köznevelést. Inkább mint tiltott gyümölcs hatott – „ez az, amiről a kommunisták nem engedik, hogy őszintén beszéljünk” –, és az alternatív valóság vonzerejével is. Gyerekkoromban megdelejezve, mint történelmi sci-fit lapozgattam azt az 1937-es kiadású atlaszt, amiből megtudhattam, hogy Magyarország nem az, amit most annak neveznek, hanem egy sokkal nagyobb és érdekesebb alakulat, míg az, amit most mindenki Magyaroszágnak hív, csak „csonka”, egy másik ország, nem igazi. A térképeket nyilakkal és a történelmi atlaszomból ismert frontjelzésekkel firkáltam össze, lendületes hadjáratokkal visszahódítván a városokat, amiket elvettek tőlünk. Aztán kinőttem belőle, de megértettem azokat, akik nem. Abban az időben, amikor nem volt föld feletti ellenzék, Trianon mint nemzeti sérelem és a revízió mint pozitívum szóba hozása ugyanúgy tilalmasnak és így a bátorság jelének látszott, mint a szovjet függés bírálata. Egyáltalán nem lepett meg, amikor vendégségben az addig „kozmopolitának” ismert fiatal író mint valami auditív szamizdatot, úgy játszotta le Horthy kolozsvári bevonulásának rádiófelvételét.

A politika sokkal inkább szól szenvedélyekről, mint racionális belátásról vagy normák jótanulós követéséről a saját érdekek ellenében, de egy ponton a helyettesítő beszéd mindig is fölényben volt a revíziós fantáziálással szemben éppúgy, mint a hallgatáshoz vagy a status quo kötelességszerű elismeréséhez képest. Ez a pont: az erkölcsi kikezdhetetlenség. Az irredentista álmodozókról lehetett azt mondani, hogy felelőtlenek, a „Trianon” csapás voltát tagadókról azt, hogy hiányzik belőlük az elemi nemzeti érzés. Diszkriminált kisebbségiek, elnyomott vagy üldözött magyarok segítése és védelme azonban ép erkölcsi érzékű emberek szemében dicséretes dolog, sőt politikai feladat. És megfordítva: a segítség vagy a védelem megtagadása morálisan menthetetlenül rossz. Ez a többlet/hátrány demokratikus viszonyok között is megmarad.

Amikor a Fidesz 2004-ben taktikai meggondolásból csatlakozott egy általa is megvetett és gyanakvással szemlélt csoport, a Patrubány-féle Magyarok Világszövetsége népszavazási kezdeményezéséhez a korábban általa sem vállalt könnyített honosítás (kettős állampolgárság) megadása ügyében, nem volt szükség annak magyarázatára, hogy ez miért „gyógyítja be Trianon sebeit” jobban, mint az addig megoldásnak tekintett magyarigazolvány. Több jogot ad egy kisebbségnek, tehát jobb. És nem kellett külön információs hadjárat annak elfogadtatásához, hogy az ellenzéssel az akkori szociálliberális kormánykoalíció „megtagadja” a határon túli magyarokat, nem tekinti őket egyenjogú és egyenrangú magyaroknak, mert ez minden magyarázat nélkül így is látszott. Ráadásul a Gyurcsány-kormány a nemzeti érzésre apelláló támadást nem demokratikus érveléssel, hanem szociális demagógiával próbálta hárítani (kb. „az erdélyiek kiesznek a nyugdíjunkból”), amivel a védekezés maradék erkölcsi alapját is elvesztegette. Ugyanígy pár évvel korábban a saját oldalukon nem hánytorgatták fel a szocialistáknak a 23 millió román munkavállalóval riogató hazug, idegeniszonyos érvelést, ami ugyanúgy az etnikai nacionalizmus megnyilvánulása volt, mint az, amivel szembeszállt. Az erkölcsi deficit ugyanis akkor politikai sikerhez vezetett. Most nem: Orbán Viktornak abba az egyszerű szlogenjébe, hogy „jót tenni jó”, ha akartak, se tudtak volna erkölcsileg belekötni.

A Gyurcsány-kormány és általában a politikai baloldal magára vette a nemzetietlenség és a rosszlelkűség bélyegét, úgy, hogy közben a liberális képviseleti demokrácia értékeinek védelmében nem tett semmit. A Fidesznek pedig kisujját sem kellett mozdítania, hogy tartósan megmaradjon a morális fölény pozíciójában. Amikor 2010-ben egy lendülettel nyilvánították a nemzeti összetartozás napjává Trianon évfordulóját, és fogadták el kétharmaddal a könnyített honosítást, az akkori Magyar Szocialista Párt – mondhatni, bűnbánóan – meg is erősítette saját erkölcsi megbélyegzettségét, amikor zömében megszavazta a kettős állampolgárságot, ugyanis demokratikus ellenérvek most sem jutottak eszébe. Orbán pedig, ismervén ellenzékét és a nemzetközi szervezetek tájékozatlanságát, nem is fáradt a taktikai motívumok leplezésével, és az alkotmányos alapkötelezettségeiket más államokban teljesítő új magyar állampolgároknak, akikre a mindenkori kormánydöntéseknek csak kis hányada van hatással, megadta a teljes választójogot. Az erkölcsileg megint csak kikezdhetetlen – bár jogilag megfoghatatlan és aztán empirikusan cáfolható – indokolás az volt, hogy nincsenek első- és másodosztályú állampolgárok. Szépen hangzott, próbálta volna valaki cáfolni. Ugyancsak a taktikai megfontolásokra utalt, hogy Orbán jó politikai és személyes kapcsolatot ápolt Robert Ficóval a kettős állampolgárságot tiltó szlovákiai törvény meghozatala után is (sőt azután, hogy Fico a magyar állampolgársági törvényt „biztonsági fenyegetésnek” nevezte).

Miniszterelnökünk amúgy nincs különösebb megelőző tekintettel a szomszédos nemzetek érzékenységére (nagy-magyarországos autómatrica, csász. és kir. térkép a háttérben), de a számára fontos reakciókat észleli és menedzseli. A területi revízió tabuját hivatalos szinten szigorúan betartják – a szimbólumhasználatnak itt nincs jogi következménye –, de egy szinttel lejjebb, a kormánypárti médiában szórványosan már fölvetik Kárpátalja újracsatlakozását, különös tekintettel a rossz magyar–ukrán viszonyra és arra a gondolatra, hogy erős támogatásra találnánk Moszkvában. Orbán és köre nyilván tisztában van azzal, hogy milyen sokan tartanák igazságtételnek a revíziót, teljes tudatlanságban a nemzetközi jogi és politikai viszonyok felől (lásd az MVSZ aláírásgyűjtését), és még többen örülnének akár egyetlen „visszaszerzett” négyzetkilométernek is. Adódhat olyan politikai helyzet, amikor szükség lehet ennek a tömegnek a támogatására. Annál is inkább, mert a kormányzati propaganda mindent megtesz annak a nemzetközi liberális rendnek az aláásására, amit könnyedén be lehet állítani úgy, mint a revízió fő akadályozóját.

Másfelől Orbán realista, és tudja, hogy nemzetközi ideológiai hadjáratában szövetségesekre van szüksége, és ezeket – például a szerb elnököt, Aleksandar Vučićot – elidegenítené a nyílt és hangos trianonozással. A századik évforduló csak fölerősítette az őszintétlenséget és az ellentmondásokat. Akinek „fáj Trianon”, annak az esetek nagy részében az ország száz évvel ezelőtti összezsugorodása (is) fáj, ennek azonban még a részleges megfordításáról sem lehet a hivatalos politikában beszélni. A magyar nacionalizmus a trianoni sérelemre fokuszálódik, a sérelem okozta szenvedély azonban nem fejeződhet ki nyíltan a fősodorbeli politikában. Június 4-én nem a történelmileg elkerülhetetlen – bár akkor nem várt, sokkszerű traumát okozó – országzsugorodást gyászoljuk, még csak nem is a kulturális nemzet igazságtalan szétszakítását, aminek évfordulója van; hanem az összetartozást ünnepeljük, aminek nincs évfordulója.

Az összetartozás fő megvalósulása a kettős állampolgárság, de az ebben a való politikai világban nem fér meg egy másik jogos és nem precedens nélküli törekvéssel, a székely autonómiával. Nincs olyan ország, főleg ebben a térségben, amelyik egyhangúlag békésen viselné, hogy a határain belül olyan autonóm egység van, amelyiknek a lakói nagyrészt vagy többségben egy másik állam polgárai. (Orbán nagy barátja, Salvini hevesen tiltakozott a dél-tiroli német ajkúak kettős, olasz–osztrák állampolgárságának terve ellen. A magyar miniszterelnök távol is tartotta magát a Székely Nemzeti Tanács nemzeti régiókat kezdeményező aláírásgyűjtésétől.)

Az évfordulóra elkészül a Parlament szomszédságában a nagy árok, a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, falain a Trianon előtti Magyarország összes helységnevével, ez azonban éppen hogy nem a nemzeti összetartozásról emlékezne meg, hanem a zsugorodást gyászolná, hiszen a mai határokon túli települések többségét nem vagy csak kisebbségben lakták magyarok, nagyon soknak úgy kellett magyar nevet találni. Ezzel azonban vége: tavaly év végére kiderült, hogy a kormány letekerné a hangerőt, viszonylag kevés pénzt szán az eseményekre. Elmélyült történeti kutatások folynak, ezek azonban nem alkalmasak tömegmozgatásra és -hiszterizálásra. A ceremóniákért a szokástól eltérően nem az ilyesmiben tapasztalt Schmidt Mária felel, és főként: a neve nem Trianon-emlékév lesz, amint a Jobbik javasolta, hanem „a nemzeti összetartozás éve”. A hivatalos Magyarország, meghazudtolván az aranymondást, nem úgy tesz, mint akinek „fáj Trianon”, hanem ellenkezőleg, mintha az összetartozás örömének volna a forrása. De az összetartozás emlékhelyét is csak augusztus 20-án nyitják meg. Azt is mondhatnánk, hogy a kormánynak szerencséje volt a járvánnyal, mert van indoka a látványosabb, tömeges köztéri rendezvények – s ami ezekkel együtt jár, a provokációk – megúszására. Aztán, hogy mennyire sikerül, az más kérdés.

Aminek viszont örülni lehet: a nemzeti kérdésről való beszéd már (újra) nem a „jobboldal” monopóliuma – Magyarországon azt a politikai oldalt nevezik így, amit, legalábbis a meghirdetett ideológiában, nem annyira gazdasági és szociális gondolkodásmódja, inkább a Trianontól meghatározott magyar sérelmi nacionalizmushoz fűződő szerelmetes viszonya különböztet meg a másiktól. Azt a hamis jobboldalt, amelyiknek vezető csoportja ezzel igazolja sokfajta erkölcstelenségét.

A Karácsony Gergely által kezdeményezett egyperces forgalomleállás és csönd minden (mellé)beszélés nélkül a nemzeti gyász eseménye. Nem tesz úgy, mintha Trianon, minden következménye és folytatása nem volna lényeges, nem volna tragédia. A magyar balközép és liberális oldal hosszú időre átengedte a nemzeti kérdéssel való foglalkozást a magukat konzervatívnak nevező antiliberális csoportoknak – most talán az őszinte gyászmunka megkezdésével visszaveszik.

 Dunszt.sk

2020. június 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az orosz bénultság

Megint divatba jöttek az üres politikai rituálék, akárcsak a Brezsnyev-érában. De a hasonlóság vonatkozik arra is, >

Tovább

Asselborn: Magyarországnak semmi keresnivalója az Európai Tanácsban

A magyar modell már nem demokratikus, élesen elüt a nyugati értékkánontól. Jean Asselborn, aki ádáz ellenfele >

Tovább

Bajban Orbán szlovén klónja

Belebukhat a szlovén kormány a vírus elleni felszerelések beszerzése körüli simlis üzletekbe. A gazdasági tárca vezetőjét >

Tovább

Az emberiség válaszúthoz közeledik

A világgazdaság már amúgy is súlyos visszaesést produkál és ehhez jön még az egyre erőteljesebb amerikai-kínai >

Tovább

A nemzet golyóstolla második fordulóra kényszerül

Arra lehet számítani, hogy Trzaskowski mozgósítani tudja a 3., illetve 4. helyen végzett jelölt szavazóinak jó >

Tovább

A rajongók köztársasága

Az ok az, hogy megosztott társadalmakban az emberek sokszor a pártos ösztöneiket követik és nem a >

Tovább

A SZER irányvonala még nem dőlt el

Pár hónap múlva ismét megkezdi működését a Szabad Európa magyar programja, hiszen nagyon kell a független >

Tovább

Az agytalanság országa

Legyen meg az ő akaratuk, csakis az övék, és bocsássa meg mindenki az ő vétkeiket, miképpen >

Tovább

A szovjet kultúra

Úgy érti, David Boriszovics, hogy nincs igazi, szovjet kultúránk? – érdeklődött hűvös hangon Sztálin elvtárs, és >

Tovább

Veszélyben a magyar független sajtó zászlóshajója?

A DW megjegyzi, hogy az aggodalmak már csak azért is jogosak, mert Orbán Viktor így darálja >

Tovább

Index jobbra

Versenytársainknak szerencsés túlélést kívánunk. De maradunk még mindig elegen. Nem lesz időtök mindannyiunkat kiirtani. Eljön a >

Tovább

A szerb demokrácia mint egy Potemkin-falu

Brüsszelnek nem kellene támogatnia az államfő pártját. A német liberálisok egyik parlamenti képviselője pedig az üzente >

Tovább