Ma Ervin, Klétusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
A rikkancs ismét jelenti (82.)
Az iskolába tévedve – bevezető helyett
Sáfrány Ferenc
„És nem is csoda, hiszen a pedagógusok az irigység spóráitól állandóan fertőzött, különleges életmódot folytatnak... Évről évre, mint folyó vize hömpölyög el mellettük a sok iskolás gyerek, és tovatűnnek, a tanárok viszont, mélyre ásott kő módjára, ott maradnak az áradás medrében. Másoknak folyton reményről beszélnek, ők maguk még álmukban sem mernek reménykedni. Felesleges kacatnak érzik magukat, és vagy önkínzó magányba süppednek vagy puristákká válnak, másokat gyötörnek örökös gyanakvásukkal, vádolnak eredetieskedéssel. Olyannyira vágyakoznak a cselekvés szabadságára, hogy óhatatlanul meggyűlölik a szabad cselekvést.”
Abe Kóbó: A homok asszonya, Európa Zsebkönyvek
Most olyan veszélyes vizekre evezek, ahol minden leírt szónak külön súlya és jelentése lesz, még a fakuló emlékképek felperegnek az idő kíméletlen múlásának véget nem érő folyamatában. Az élet egy olyan szakaszára emlékezem, iskolában eltöltött évekre, személyekre, elsősorban kedves volt tanítványaimra, akik kiérdemelték a külön figyelmet.
Rebellis diáknak számítottam, az első naptól kezdve, ahogy betettem lábam a suliba. Ösztönösen lázadtam már korai gyerekkorban a fennálló rend ellen. Ez a lázadás csak fokozódott a gimnáziumi évek alatt, ahol a szent és sérthetetlen tanári tekintély nimbusza alatt számos olyan személy próbált megbújni, akik sem emberi, sem szakmai kritériumok alapján nem a nevelés és oktatás különösen összetett és nehéz pályájára voltak hivatottak, így csak vergődtek az árral. Rossz volt őket nézni, kínjukat, ha nem is tudatosan szemlélve, átélni. A legjobb tanáraimról már írtam, külön-külön.
Sajnos én sem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a sors elkényeztetett volna több olyan személy jelenlétével az élet egy fontos szakaszában, amikor a személyiség még formálódik, az egyéniség alakul. Nagyon kevés volt a pozitív példakép. Akire felnézhetett a nebuló.
Tévedés ne essék, nem akarok ítélkezni, pálcát törni senki felett, csak emlékezek. Az élet, mint a legfontosabb iskola, megteszi ezt helyettem, és mivel az ember képtelen megszökni a legfontosabb bíró, saját lelkiismerete, elől, előbb utóbb szembenéz önmagával. Ha máskor nem, hát lidérces álmaiban, vagy az utolsó pillanatokban, amikor ráébred, tehette volna jobban is, másképpen. De? Nem tette. Én még mindig ilyen balga, naiv vagyok, hiszem, hogy az emberek szembenéznek önmagukkal, tetteikkel, múltjukkal. Ha tévednék, az még nem jelenti azt, hogy ne lennék kivétel.
Tanárként az iskolába én el, vagy inkább betévedtem. Soha nem gondoltam, hogy valaha is ott fogom az életem egy fontos részét leélni, eltölteni. Végzettségem sem ilyen jellegű, így egy szakközépiskolába hívtak dolgozni, mert hiányzott a megfelelő „szakember”. Először különösebb fejtörés nélkül el is utasítottam a felkérést. Csak egy évvel később, akkor is, egészen más jellegű megfontolásból adtam be derekam, és csak meghatározott időre, fél évre, helyettesíteni valakit, aki éppen szülni készült. Magam világgá akartam menni, és úgy gondoltam, ha lejár az idő, nem kell senkitől engedélyt kérnem a távozásra, elmegyek, mintha ott sem lettem volna. Ez az időszak az agyonreformált iskolarendszerre tevődik, a nyolcvanas évek jugoszláv sajátosságainak egyikére, amely ugyan úgy el és megbukott, mint minden más, amit a korlátolt agyak elképzeltek egy, csak számukra ismert laboratóriumban kísérletezve az emberekkel.
Újabb első lépésem az iskolába 1979. január közepére vezethető vissza, amikor az igazgató jelzi, jöjjek már, annak ellenére is, hogy a dolgozók ülésén, egyöntetűen felvételem ellen szavazott a közösség. Üzentek a kollégáknak volt tanáraim a gimnáziumból. Ezt utólag tudtam meg, de az igazgatót ez a szavazás nem érdekelte, neki az volt a fontos, hogy formailag szakemberekkel lefedje az iskolaévet. Döntött. Mindannyiunk helyett. Így lett a rebellis diákból, még rebellisebb „tanár”. Azért teszem zárójelben, mert soha nem vallottam magam tanárnak, ma sem, inkább tanítónak, ha tehetem, mert valamit csak tanítottam. De inkább neveltem.
Az első nap, amikor ballagok fel az iskola második emeletén található osztályba, ahol a kiírt órarend alapján első jelenésem lesz a „színpadon”, a folyosón az egyik kóválygó fiatalember, érettségi előtt állva, felismer, és megkérdezi:
„Te meg mi a faszt keresel itt?”
„Látod, ez egy jó kérdés. Még én sem tudom rá a választ, de majd csak kiderül.” – felelem neki, amint együtt beléptünk az osztályba, ahol a végzősök, ahova ő maga is tartozott, már ünnepet ültek, elérkezett számukra az utolsó kanyar, az utolsó félév. Ők úgy hitték, én meg még nem tudtam semmit. De ez úttal jó tanulónak bizonyultam. Remélem.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >