Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

„Ki az őslakos, ki jött előbb, az ugyanolyan fogas kérdés, mint az én Vajdaságom, Bácskám esetében.” Szerbhorváth György (Beszélő):

Pesten még azt mondták, a Sar-El program keretében az izraeli hadseregben könnyű fizikai munka vár ránk, vélhetően Tel-Aviv és Jeruzsálem közt egy bázison – ezt vajdasági ismerősöm is így mesélte, mindenről szuperlatívuszokban beszélve, kiemelve, hogy négyfajta sajt közül lehet válogatni reggelikor.

Ám kiderült, minket nem oda visznek, de ez semmi aggodalommal nem töltött el első körben, főleg, mert még a Lisztferihegyin és a gépen elfogyasztott konyak hatása alatt voltam – Izraelbe úgysem inni megy az ember, főleg nem fog egy zárt bázison inni, kimenni meg úgyse mehetünk ki hétköznap a táborból. A város amúgy is vagy hat kilométerre van. És amikor az ember bevonul, ritkán teszi józanon. Bár én a jugóba még úgy mentem.

A buszon gyönyörködtem – Izrael úgy Nyugat, ahogy Magyarország nem, vagy mondjuk Tel-Aviv úgy hasonlít tengerparti felhőkarcolóival New Yorkra, mint Kőbánya betondzsungele a mai Detroit egyes részeire. Aztán jöttek a már március elején zöldellő, sok színben pompázó termőföldek. Talán kibucok, amik már nem azok, amik voltak – lásd erről Ámosz Oz új könyvét, a Barátok között-et (link: http://librarius.hu/2014/10/14/kibucnyik-halala-amosz-oz/ ) Az új kibucnyikok voltaképp mi vagyunk, a kis magyar csapat, mi jövünk most önként segíteni az országon, annak népén. Persze ez olyan, mint egy jó zsidó vicc: mi megyünk segíteni oda, ahol az átlagkereset, a GDP és isten tudja, mi nem, jóval magasabb, mint Magyarországon vagy akár az egész EU-ban, a földkerekségen aminek magasabbnak kell lennie. És alacsonyabb, aminek alacsonyabbnak kell lennie, mint például a munkanélküliség – hát épp azért ez a program is, hogy vándoroljanak oda a zsidók, mert kellenek mint zsidók – hithűek vagy sem, mindegy –, s mint munkaerők is, de kellenek a vendégmunkások is. Róluk majd később.

Néztem hát a földeken dolgozókat, a narancs- és olajfákat, ha jól emlékszem. A földet – vörös, kavicsos, sziklás. Nem is föld ez. Föld, az nálunk van, az a jó magyar, zsíros bácskai csernozjom. Na, az föld. De ez itt? Erre a magyar paraszt csak egy jó nagyot köpne, szántsa-vesse, baszakodjon vele az, aki akar. Ezt feltörni? Minek? Amikor víz sincs? Később megismerkedtem a csepegtetős öntözéssel, attól terem szinte minden egész évben, kétszer. Kishazánkban, Bácskában a terület vagy 3 százalékát öntözik – a Ferenc Jóska-csatorna (Duna-Tisza), mely régen hajózható volt, ma egy hosszú pöcegödör.

Izrael kis ország, akár a miénk (nekem ez akár lehet akár Szerbia, akár Magyarország), de legalább van tengere, úgyhogy gyors vadászgépeik legalább ott meg tudnak fordulni úgy, hogy a szomszédok légterét meg ne sértsék. Így bő egy óra múlva már ott voltunk a bázison, a Negev-sivatag kapujában, Bersebában avagy Beér-Sevában (izrali átiratban Beer-Sheva, héberül באר שבע, arabul بِئْرْ اَلْسَبْع). 1948-ig arab város volt, de miután a környező arab országok megtámadták a függetlenségét kikiáltó Izraelt, az izraeli hadsereg „felszabadította” az államnak a várost, a korábbi őslakosok java elmenekült. De hogy ki az őslakos, ki jött előbb, az ugyanolyan fogas kérdés, mint az én Vajdaságom, Bácskám esetében. Már az Ószövetség említi a várost mint a legdélebbi izraeli települést, ahol a filiszteusok és az izraeliták esküvel erősítették meg, hogy nem támadnak egymásra. De jó lett volna, ha akkor a még nem létező muzulmánok is társulnak az eskühöz... A városba egyébként sose jutottam be, később olvastam róla, az 1948-as akcióról, talán épp Ámosz Oz egyik riportkönyvében, aki kibucnyik-múltja után itt vert tábort, illetve itt tanít az egyetemen. A nap járásából saccoltam meg, hogy délnyugatra vagyunk a várostól, melynek emeletes házait láttam a távolban. Útikönyvemből meg rájöttem, hogy Gáza innen vagy negyven kilométer. Hogy Ámosz Oz itt van a közelben, megnyugtatott, hogy Gáza is, kevésbé, de ekkor már vagy három éve nem volt semmi, értsd, semmi rakétázás, mondták megnyugtatásképp. (Hogy hadititkot nem árulok el, mert a bázis helyéről beszéltem, egyértelmű: a Google-on utána megtaláltam, nincs kisatírozva...)

Estefelé pukkanásokat hallottunk, semmi gond, mondták a katonalányok nevetve, innen délre, nem messze a Negev-sivatagban van a hadsereg egyik gyakorlóterepe, ott lődöznek. Aztán olykor a három hét alatt hol lődöztek, hol nem lődöztek, de valahogy mindig, estefelé, éjszaka főleg. Nappal inkább aludtak, de mondom, ezek csak olyan távoli pukkanások voltak – a béke idejét írtuk.

A kaszárnya látványa nem dobott fel: szimpla egyemeletes kőépületek, pálmafák. A kikindai bezzeg monarchiabéli volt, manézzsal, bár ló nélkül, parkkal. Így-úgy lebetonozott utak, járdák, törött padok. A szálláshelyünk már riasztónak tűnt: pozdorjalemezből készült barakkok, fiúk-lányok külön, mi egy négyszobás „apartmant” kaptunk, középütt egy nyitott közös „helyiséggel” és pár műanyag székkel meg egy asztallal. Igaz, így legalább ketten lehettünk egy szobában: két összecsukható vaságyszerűség, koszos vagy kevésbé mocskos matracok, de azok lemoshatók. Bezzeg a jugoszláv hadseregben! – nosztalgiáztam, ott minden volt, és mindent élire kellett állítani, szabályszerűen ágyazni, párnavégeket kihúzni stb. Hetente ágyneműcsere. (Itt három hétig nem volt, bár a semmit nehéz valamire). De itt meg se lehet ágyazni! És nincs is mit! Úgy kellett összelopni a takarófélét (még jó, hogy vittem hálózsákot). A szoba meg csupa kosz, homok, por, vagy mi a nyavalya. Később rájöttünk, ez a Negev pora, kőpora, amit a szél folyton oda- és befúj délről, ellene küzdeni lehet, de értelmetlen. Mert a Negev ugyan sivatag, de nem homok, hanem kő.

A volontőr-sitter katonalányok elvittek bennünket – már sötétedett – mundérba öltöztetni. Hisz úgy mondták Pesten, rendes egyenruhát fogunk benn viselni, bakancsot is kapunk. A gyéren megvilágított kaszárnyában odavezettek bennünket egy sötét raktárhoz, amelyből nadrágokat és ingeket hajigáltak ki, mindenki azt huzigált ki magának a kupacokból, amit tudott és akart. Már ha talált. Utána csereberélhettünk. Bakancsot nem kaptunk, még jó, hogy olyasfélében mentem. Más fehér tornacipőben érkezett, hát úgy is járt, rögtön vöröses lett a Negev porától. Viszont kaptunk egy mélykék (nem világoskék) baseball-sapkát (egy stilizált David-csillaggal, s hogy ez az, arra csak akkor jöttem rá, amikor ezt itthon hordva rám szóltak), aminek viszont mindig a fejünkön kellett lennie. A szabály, az szabály – a katona fején mindig legyen valami. Kivéve zárt helyen. Ez legalább ismerős volt a YU-army-ból. Emlékszem, ott szinte az utolsó napok egyikén vitába keveredtem a belgrádi buszpályaudvaron – futár lévén – két, engem igazoltató katonarendőrrel, hogy hol a pisztolyra az engedélyem (minek az? – katona vagyok, határőr-futár, bazd meg, ti a fronton is papírt kértek a katonáktól a puskára vagy tankvezetői engedélyt orvosival?), és főképp: miért nincs a fejemen a sapka? Hát azért, mutattam a fejünk feletti tetőre, mert van felettünk tető. Nem úgy van az, mondták, négy fal is kell hozzá, ez csak a peron, ez nem zárt hely. Nem-e? Jól van, feltettem már szerb trikolóros partizánsityakom. S hozzáfűztem, már tartalékos vagyok, nem reguláris kiskatona. Még négy nap és szevasztok – amire elsündörögtek, jómagam pedig bátor ellenállóként lerántottam a sapkám a fejemről.

Amikor másnap egymásra néztünk, végigpásztáztunk szedett-vedett, a zöld és barna különféle árnyalatában pompázó, imitt-amott szakadt, gyűrött egyenruhánkon (itt az egyen jelző semmiképp sem stimmel) rögtön el is neveztük magunkat: a rongyos sereg, kék miciben.

De még nagyobb sokk ért bennünket szobatársammal, Robival, amikor első este elmentünk a és mosdó-tusoló kőépületébe. Beszarás. A tusoló meg a mosdó még úgy ahogy, csak Negev-poros, s kicsit így sáros, hisz ott van víz. A négy klotyó nemhogy koszos, hanem szaros. Mivel a három szlovákiai magyar nem volt hajlandó takarítani, úgy döntöttünk, mi se. Csak a legszükségesebb alapszinten, mert lehúzni úgyse lehet, azért meg nem takarítunk, hogy más teleszarja. Amikor kihajították őket a bázisról, akkor rendbe tettük – már magunknak. Ám ki hagyhatta ezt itt így, mocskosan? Hát nyilván elődeink, az izraeli tartalékosok.

Megrémültem, mi van itt? Ennyi kosz, bűz, nemtörődömség? Semmi tiszti körletbejárás – rend s tisztaság van-e? Katona, magának gyűrött a nadrágja – mondja valahogy így Sobel kapitány, a kiképzőtiszt Az elit alakulatban, a II. világháború alatt. Meg hogy kilóg a cérnaszál, rozsdás a bajonett – így akar németeket gyilkolni? Ráadásul ama tisztről kiderült a filmben, hogy zsidó (származású). A Jóbarátokból ismert David Schwimmer e sorozatban is az, lehet, a valóságban is, de ez épp mindegy – csak ott, az amerikai hadseregben túlzottan is akkurátus és utálatosan kekeckedő tisztet játszott. De nem zsidósága miatt utálták a katonák, hanem mert elviselhetetlenül szabályzat-betartató volt és büntette őket mindenért. Szuper elit alakulatot csinált belőlük, épp csak a terepen veszett el, le is váltották. Csakhogy az Emmy-díjas Az elit alakulat-ban Sobel zsidósága ha nem is folyamatosan, de téma, és valahogy nekem úgy jött le: a zsidó tiszt rendet tart, de a harctéren hasznavehetetlen, elteszik hadtáposnak (abban persze jó! – összeírni az árut, kiosztani, beszedni). Ráadásul a sztori cseppet sem fiktív.

Már első este háborogtam hát, mi ez a szar itt? Klozetben és jelképesen egyaránt. Bezzeg nálunk! Ott a reterát az első – ha ott bármi rendellenesség volt, mindenki lakolt, katona és altiszt egyaránt, aztán fogkefével kellett súrolni. Bár ezt csak mesélték, nálunk mindig minden rendben volt. Legalábbis a budit illetően. Itt meg vécépapír sem volt, átmentem a kantinba, miután megtaláltam – mondták, nincs, nem lehet vásárolni. Végül az egyik katona megsajnált, s elment, hozott pár gurigával. Később kaptunk, mert kértünk. Vagy elvettük. Elloptuk. Nem emlékszem. Pedig tudni való, hogy ha reggel egy jót kakál a katona, s nem kell ezzel egész nap törődnie, harcértéke akár a duplájára is nőhet.

Aztán kaptunk, mert követeltük, koszos takarókat, gyanús lepedőket és párnákat, huzat nélkül. Úgyhogy arra a törölközőt terítettük – majd kimossuk. Mert úgy tudtuk, van mosógép. Valahol volt, de aztán kézzel mostunk. Iszonyat sok vizet pazarolva el az egyedül vízben szegény országban. Még nem ismertük a szokást, hogy itt nem kapsz semmit, kérni kell. És hangosan. Sőt, kézzel mutogatva, gesztikulálva, felháborodva, fenyegetődzve. És mosolyogva adják.

Az étkezőben újabb sokk. Sorakozás vagy valami? Az ajtó zárva, aztán amikor kinyitották, egymás-hegyén hátán rohantak be az izraeli katonák, minket rutinosan félrelökve. Jézus Mária – mondta Izrael földjén Marika néni –, hát itt koszosak az evőeszközök! A tányérokba beleragadt az előző napi (heti?) tészta. Az asztalok ragacsosak még délről. Vagy az előző napokból? Viszont kiderült, itt minden kóser, mert arra nincs mód, hogy legyen kóser is meg esetleg nem kóser azoknak, akik Európából, Oroszországból alijáztak és sonka-kolbász nélkül nehezen boldogulnak. A puding mondjuk műanyag pohárban volt, ergo elválasztva a húsostól. (Ha jól értem a szabályt.) De mit érdekel engem ez, ha koszos a tányér? Később ezt úgy oldottuk meg, hogy egyszerűen loptunk-elvettünk magunknak kést-kanalat-villát, magunknak pucoltuk s hordtuk ki-be. A kaja viszont fantasztikus volt, az a sok zöldség, padlizsánkrém, kevés csirkehús, viszont rengeteg tojás (reggelire mindig). A hatalmas paradicsomok – no, gondoltam, ezek olyan teszkósak, márciusban ekkora? Biztos íze sincs. Hát volt. Sose ettem olyan jól és egészségesen, mint ott. És a párolt-sült paprika... Bezzeg az ajvár hazájában, Szerbiában mi céklán kívül más salátát nem kaptunk, lehet, ezen múlt?

Reggel, már világosan, újabb meglepetések. A barakkunk előtt műfű! A sivatag kapujában pár négyzetméteren – műfű... Buggyantak ezek? Vagy ez az álcázás? De hát itt alig van zöld, hogy ami nem zöld, az műfűzöld legyen. Inkább valami Negev-kőpor-vörös műfű kéne ide. Egyébként szanaszéjjel a szemét, a csikkek (ott aztán még mindig dohányoznak fiúk s lányok egyaránt, de nagyon). Két kezükkel gesztikulálnak, beszélnek, a harmadikkal cigiznek, a negyedik a ravaszon, az ötödikkel a mobilon tolják. Nem is tudom, hogy.

A szemetes konténer pont szemben velünk, macskákkal (élőkkel és holtakkal). Bezzeg a kikindai kaszárnyában! – sírtam vissza a régi szép időket, ott aztán rend volt. Télen a rabláncon tartott horvát katonatársaink még a jeget is felverték a kisúton, amerre a parancsnok járt, csikk a sportpályán nem lehetett, csatárláncban fésülték át a terepet a mindenkori újoncok. Dohányozni a hálóteremben, az ágyban fekve?

Halálos bűn (kivéve délután az öreg katonáknak, tizedeseknek, ha tudtuk, ki az ügyeletes tiszt). Nem tisztelegni egy tisztnek, nem felállni, ha belép oda, ahol vagyunk? Főbelövés. Itt meg? Nem részletezem, nem annak a helynek tűnt, ahol ilyesmiért büntetnek. Sőt, mintha kitüntetnék őket ezért a kuplerájért... (Már Ottlik megírta az Iskolában..., hogy az egész egy kupleráj.)

Ébresztő, reggeli torna? Ugyan már, mondták. Héttől reggeli, nyolckor zászlófelhúzás. Ha olyan a kedved, nem reggelizel (de ki hagyná ki a friss paradicsomot?), úgyhogy alhatsz akár fél nyolcig is. Irány az első zászlófelhúzás (esti leeresztésről szó sem volt). Semmi tábori rádió, trombita, himnusz. A két és három évet lehúzó leányoknak-fiúknak a zászlófelhúzás már semmi kihívást nem jelenthetett, úgyhogy ez az önkéntesek, azaz a mi privilégiumunk lett. Megvallom, én direkt nem jelentkeztem (örök ellenzéki-ellenálló lévén), de így a többieket kellett fotóznom, akik nagy büszkén álltak s tisztelegtek a zászlórúdnak meg a zászlónak. Ha nem sikerült a fotó, később újra készítettünk, huzigáltuk le-fel szegény zászlót. Viszont ha csepergett az eső, már elmaradt a zászlófelvonás. Szóltak a katonalányok, csepereg, pihengessünk még, mert a munkaidő úgyis kilenctől kezdődik. Hadsereg ez? Bezzeg nálunk, még mínusz húszban is megvolt, miután torna helyett havat hánytunk és jeget törtünk a tiszti útvonalakon.

Az izraeli katonák egy része mindig késett a reggeli gyülekezőről. Később megtudtam, ez nem elit alakulat, ide azok kerültek, akik máshová – tankosnak, ejtőernyősnek – nem kellettek, és semmihez sem értettek. Mivel ez nem harcoló egységek kaszárnyája, hanem voltaképp a tartalékosok felszerelésének raktárbázisa, így a katonák java őrségen van, vagy jön-megy épp –, a késés láthatólag nem nagyon érdekelte az eligazítást tartó tisztet. Sőt, vasárnaponként, amikor a hétvégi eltávról visszaérkeztek, félig katonaruhában, civil hátizsákokkal, rendre futva jöttek meg, attól függően, a városi busz miképp járt. De vélhetően csak az újoncfélék izgultak a késés miatt, aki a harmadik évét taposta, rá se rántott. A katonatiszt azért leordította őket, néha úgy tűnt, leharapja a fejüket – nekem már kezdett remegni a lábam (utóbb megszoktuk, hogy az ordítás itt beszéd, ami nálunk már rég verekedésbe torkolt volna). De volt, aki visszaszólt a tisztnek, aki ráadásul nő (az izraeli tisztek fele, ha jól tudom, nő). Bakancsa egynek sem volt tiszta, néha ezt is szóvá tette az elöljáró – hát szépen kicsit megsuvickolták a nadrágjuk hátsó lábszár-részén.

Ez a fegyelem itt? – hüledeztem. Ez tényleg a híres izraeli hadsereg, vagy kandikamera, valóságshow? Vicc? Mert viccnek azért túl erős, hogy láthatólag éles lőszerrel és géppuskával járnak be az étkezdébe is, és csak úgy odadobják akárhová. Bármikor felkaphatnám egyiket, aztán puff, egy sorozat, ha csak a feltornyozott, hófehér (nem ám halványsárga, mint mifelénk) tojásokba is. Sőt, közülünk többen, még a lányok is elkérték tőlük gépfegyvereiket és azzal fényképezkedtek le, aztán tették ki a képet a Face-ra. Reszkessetek, ööö, barátok, ti otthonülők! Vagy reszkessetek, ööö, arabok?! A későbbiekben még kitérünk rá. Bezzeg a YU partizánseregben a mi fegyvereinket jól elzárták, tűzvédelmiként golyó nélkül őrködtünk, de puskával (hogy miért puskával, ha nincs golyó, sose értettem). Igaz, őrségre egy teli tárat adtak, viszont az üres tárakat is cipelni kellett magunkkal – úgy szabályos.

És mi az, hogy gyümölcsöt, kakaót és pudingot csak úgy kiviszünk az étkezdéből (szerbül: trpezarija – de szép szó; a trp- előtag a trpeti – eltűrni – szót idézi). És ha nincs kedvünk takarítani, a szemetet otthagyjuk magunk után. És annyit zabálsz, amennyit akarsz. Már ha marad valami belőle, azért a sült csirkét és a rántottát külön katona adagolta, azt kimérték. És sose értettem, hogy néha üresen kongott az ebédlő, de ha spagetti volt – sima tészta paradicsomszósszal –, mintha a fél hadsereg ott lett volna már fél órával nyitás előtt. Előttünk a városból beszállított idősek ebédeltek ott, talán katonaözvegyek, vagy egyedül élő kiszolgált katonák, vagy simán szegények. De jó volt nézni, hogy a hadsereg törődik velük. Felénk is vannak ingyenkonyhák –, de aki nem jut el addig, még azt az üres bablevest se kapja meg, amit ott osztanak.

És aztán elkezdődött első munkanapunk. De én már azon gondolkodtam, hogy egy ilyen szedett-vedett, fegyelmezetlen, hadseregnek nevezett banda – amely a világ egyik legkorszerűbb és legerősebb katonaságának számít, és mindig nyertes a háborúiban –, hogyan győzhet? Mi a titkuk? Hierarchia ugyan van, de csak olymód, mint egy galeriben. Folyton ordítanak egymással, hangoskodnak, a tisztek utasításaira legtöbbször csak legyintenek, lóg rajtuk az egyenruha, enni is úgy esznek, hogy csorog le a paradicsomlé a puskájukra, amit az asztal melletti koszba fektettek le. Nem tisztelik meg a zászlajukat kora reggel – már ha odaérnek –, és sose az van, amit mondanak. Nem oda vittek bennünket, ahová ígérték, nem kaptunk csizmát, és... És négyfajta sajt se volt. Egyfajta se. Nohát. És hol a pingpongasztal? Mert Á. azt is mondta, milyen jókat játszottak, még a profi ütőm is kicipeltem.

De majd legközelebb folytatom, s majd elárulom, hogy a fegyvereken kívül mi teszi őket a haza védelmezőivé, mindezek ellenére.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Von der Leyen ismétel, vagy?

Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >

A Fico-kormány átneveli a közmédiát

A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >

Nehogy tragikus hős legyen

Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >

Politikai válság Horvátországban

Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >

Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?

Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >

A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat

Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >

Orbán illúziói a nagyságról

Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >

Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia

A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >

A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről

Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >

Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?

Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >

A világ a háború szélén áll

Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >

A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar

Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |