Ma Ervin, Klétusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
A rikkancs ismét jelenti (2.)
Sáfrány Ferenc
Miután a vihar elült, a kései eső is eső és végre leesett, ahogyan besötétedett, nekiláttam az esőgilisztákat a környéken összeszedni, mint fontos harcsacsalit. Most már nyugodtan írhatok.
Van mit. Csak holnap, Medárd napján ne essen! Mert a negyven napos eső nekem a hátamra púpként sem kell.
Közben azon rágom magam, miket hordanak össze az emberek, kik a Napló online megjelenésével kapcsolatosan. Pocskondiázzák a két alapítót, tulajdonost, holmiféle álnevek alatt. Miért nem írják alá tisztességesen nevüket, ha már a véleményüket ok fejtették? Ez a minimum feltétele egy egészséges párbeszéd kezdetének és idézem itt Voltaire-t: „Még ha undorodom is attól, amit mondatok, védem a jogot, hogy mondhassátok!”, és azt is tudom, hogy fogadott ügyvédre nincs szüksége egyiknek se, elvégre maga a lap ilyen és olyan megjelenése már megvédte őket . Eszembe jut az - az időszak, amikor a még nyomtatott Naplóban elindult egy sorozat . Menni vagy maradni ? (hol vagy te drága édes Hamlet) és én csak magamba fojtva minden kínom, hallgattam. De belül, ott legbelül, kegyetlenül ettem magam.
Most is azt teszem, de végre le és kiírom magamból!
Ez nem kérdés, menni vagy maradni. Ilyet nem is lehet kérdezni, tehát felelni sem lehet rá.
Aki ment, maga sem tudta miért és hova ment, csak rohant az őrület, a rettegés elől. Úgy spontán.
Ki Svédországba, ki Szlovéniába, ki Prágába, ki a picsába, de legtöbben haza, ugye Magyarországra.
Akik otthon maradtak az őrület alatt, rettegtek tovább. Akik elmentek, most már azokért is rettegtek, akik otthon maradtak. Tudom, mások nevében én nem érezhetek, nem gondolkozhatok, nem élhetek. De azt is jól tudom, mert tapasztalom, tapasztaltam, íme, lassan de biztosan tizennyolc éven át, aki még nem ment el, csak maradt , lényegtelen miért , fogalma sem lehet, mit élt át, szenvedett el és még mindig szenvedi, az aki egyszer elment. Ez esetben is teljesen mindegy, miért ment el? Elment.
Még a gastarbeiter kenyér is keserű (sokan kalácsnak vélik, mert soha nem kóstolták), hát még a menekült kenyér. Az aztán végképp keserű. És az egészben a legszörnyűbb, hogy aki egyszer elment, ha tudja, ha nem, ha felfogta, ha nem, felvállalta a palesztin sorsot. Az meg nagyon kegyetlen sors, mert már soha nem lesz otthon, ahonnan elment, és nem lesz otthon soha, ahova ment.
Én azért indultam el, mert különben megőrültem volna. Számomra felfoghatatlan volt az-az idiotizmus, ami oda vezetett, hogy egy gyönyörű országot a lehető legbrutálisabban, legalantasabb és legaljasabb érdekek miatt ver szét egy maroknyi kisebbség hatalomittas rablóhadjáratában, megbolondítva és rettegésbe taszítva a többséget. Agyonmanipulálva mindent, ami addig érték volt. Erről az egész őrületről Stanko Cerović írta a legrövidebb (egy oldalas), legfrappánsabb, legjobb, magyarázatot, esszét . Párizsból, amikor Boszniában kitört a háború. A Vreme jelentette meg. Ahhoz semmit, de semmit nem szabad hozzáadni. Ott minden le és meg van írva! Mint a Nagy Könyvben.
Nekem nincsenek ellenségeim. Én nem tartok ellenségeket. Nem tudok gyűlölni, gyűlölködni.
Nem tudom milyen érzés az. Próbálgattam, de nem megy. Ez hiányzik belőlem. Azt sem tudom, jó lehet-e bárkit gyűlölni, hisz nem tapasztaltam. Szánalmas lehet, én úgy sejtem. Valami szörnyű teher, ami az embert egyre mélyebbre húzza, mint az élőmocsár. De azt az éjszakát nem kívánom senkinek, amit 1991. szeptember 21-én éltem át, a horgosi határon, öt órát várva az iszonyú tömegben csak arra, hogy a SENKI FÖLDJÉT elérjem, és még hármat az anyaország ölelésére. Egyedül nem mertem nekivágni. Ha lekapcsolnak, elnyel a süllyesztő, még nyom sem marad utánam. Ezért kértem meg hullafáradt feleségem, aki aznap már megjárta egyszer ezt a határátkelőt, odaát szakosodott , hogy ő vigyen át.
Másnap reggel szörnyen ébredtem, Kanadába disszidált barátaink lakásában, pedig ott és náluk mindig jól éreztem magam, amikor éppen arra vetett az utam. Az csak fokozta kétségbeesésem, hogy 22-re, szombatra, Kishegyesen volt megbeszélve az osztálytalálkozó diákjaimmal, kiknek osztályfőnökük voltam 1990-ben. Ez lett volna az első összejövetelünk, és én nem mehettem el.
Vukovár körül nagyban dörögtek az ágyúk. Az őrület kezdett tetőfokára hágni. Magamra maradtam az üres lakásban, feleségem hazament a három és féléves gyerekeinkhez. Már akkor, magam is csak haza vágytam. Az első napon. Kínomban bekapcsoltam a TV-t, és a Beograd 1 csatornáját bámultam könnyes szemekkel, és vártam a csodára, hogy ott majd valaki bejelenti, hogy ez az egész csak ronda vicc, egy rossz rémálom, és NEM IGAZ!
Mindenki jöjjön haza! Otthon minden a legnagyobb rendben. Persze én, aki nagyon jól tudom, mit jelent a televízió a manipuláció eszköztárában, a legpusztítóbb fegyver, amit ember valaha feltalálhatott, (a rádió csak egy érzékszervet manipulál, míg a TV kettőt, a legfontosabbat, magát a szemeket, a látást) mégis nézem, és a csodára várok. Eszembe jut bosnyák barátom, Milovan, aki már a nyolcvanas évek közepén Dobojban náluk járván azzal heccelte halál komolyan szüleit, hogy kidobja a TV-t a nyolcadik emeleti ablakon keresztül. „Što gledate tu jebenu kutiju, pa to će vas sve poludeti, i na kraju poubijati! Izbacite što prije, dok ima vremena za spas!”- ordította, és már nyitotta is az ablakot. Kétségbeesett anyja rohant az ablakhoz, és csukta azt, míg Milovan a TV-vel foglalatoskodott. Ma Vancouverben él. Onnan küldi nekem esze ment jó írásait, amiket én szívesen a Napló rendelkezésére bocsátok.
Ha csak a televíziókat kidobálták volna az emberek az életükből? És Andrić is eszembe jut:
„Nije glup čovek taj, što sve pročita, nego taj što misli da je sve ISTINA, što je pročitao.”
Este legnagyobb meglepetésemre megérkezett feleségem a két gyerekkel. Áthozta őket. Legyenek ott, szem előtt, mielőtt bármilyen őrültségre, hibás döntésre, szánnám magam.
Minden nap haza akartam menni! Többször is. Minden nap. És elmúlt másfél év, amikor mint az utolsó kurva, Újvidéken keresztül haza mertem menni először.
Saša tartotta bennem a lelket. Apja orosz, anyja sváb, ja čist Srbin , mondogatta sokszor. „Ferika, sve je bolje od vukovarskih rovova! Sve, shvataš?”
Ő három év elteltével tért haza. Ő és Cile, a másik újvidéki, értelmiségi, aki még júniusban átjött. Talán ő volt az első, aki elhagyta az országot, mert amikor megkapta a behívót, annak rendje és módja szerint elment a kaszárnyába, ahova hívták és jelentkezett. Mikor látta, hogy ott akkora a káosz, amit ember ép ésszel nem is képes követni (kao kad lud jebe zbunjenog ) mondogatta , „otišao sam kući, uzeo pasoš, seo u kola i pravo u Virág cukrászda.”
Ma gyönyörűen beszél magyarul. Előtte egy szót se tudott ezen a nyelven helyesen kinyögni. Ma öröm hallgatni a kiejtését. Évekkel később mindig tőle kérdeztem, amikor már visszament, és átjött látogatóba, hogy mikor érdemes nekem hazamenni? A válasza tömören:
„Ferika, najgore nije još prošlo. Kad dođu na vlast radikali, pa njih narod otera, tek onda se pruža realna šansa da se sve nekako ozdravi. A sve dotle samo gore od gore, da ne može gore.”
2000 októbere után egyszer meglepett Szegeden, és egy szuszra hadarta:
„Otisao sam i ja Beograd, uzeo u ruke neku šipku, a kad sam se vraćao u Novi Sad, i stigao, rekao ženi, ništa nismo uradili!”
Értelmiségi ember, ha mondom. Azonnal tudta, hogy a lényeg nem változott. Le is lőtték Zorant.
Az első héten többet sírtam egyedül, mint a siratóasszonyok együtt egy temetésen. Néha azon csodálkoztam, hogy nem apadnak el a könnyeim. Attól rettegtem, hogy édesapám, miután nem csak fiát, de unokáit is egy csapásra elvesztette, nehogy valami szamárságot tegyen és felhúzzon valamelyik gerendára egy kötelet. Ez felettébb idegesített. Oly odaadóan vette ki részét unokái mindennapos neveléséből, nagy séták a Tisza parton, a Népkertben, pontosan tíztől délig, közben mindenre tanítgatta őket, amire akkoriban nem jutott ideje fiaival kapcsolatban, hogy ez rettenetesen hiányozhatott neki, és nem voltam biztos, hogy ha a szíve nem hasad meg, nem keres egy kötelet. Hála istennek, ő is kibírta. Soha nem akart áttelepülni. Soha. Amikor ezt megpendítettem neki, egyenesen elzavart. Abba nagy nehezen belenyugodott, hogy mindketten öcsémmel odaát élünk, csak más okok miatt. Öcsém még az átkosban jött át, saját megfontolt döntése alapján, hisz nem akarta, hogy felesége fogorvosként a háziasszony szerepét szenvedje, mert nálunk munkát a szakmájában nem kapott, ni preko veze, így bepakolta minden vagyonát a Renault 4-be, és nekivágott a nagyvilágnak 1987-ben. Akkor, amikor otthon még nagyon jó volt.
Csak évekkel később, amikor már látta, hogy fiai boldogultak az idegenben, nyugodott meg, és vallotta be, hogy jó döntést hoztunk, amikor mindketten elmentünk. Szerinte.
Szerintem? Ma sem tudom. És ez az én nagy bánatom. Kínom.
Ha azt nézem, hogy a három és féléves gyerekeim már itt vannak otthon, és ők nem érzik a palesztin szindrómát, beletörődöm. De nem tanultak meg egy nagyon fontos nyelvet, a szerbhorvátot (bosanac, crnagorac, makedonac, slovenac), és ezzel óriási hátrányban vannak ebben a kíméletlen, konkurenciaharcra épült világban, ahol angolul jól tudni, alapértelmezettnek számít, és nem holmiféle előnynek. Én ma is abból élek, hogy beszélem a szláv mischungot és nem abból, hogy holmiféle közgazdász vagyok. A szlovén nagy ívben szarik a diplomámra, de boldog, amikor a mentalitást, a szokásokat, a keveréknyelvet tálcán kapja és hallja, akár én vagyok ott, akár ő itt. Ez már valami. A többi az már jön magától, és ez így is van. Az elmúlt tizennyolc évben nem kértek tőlem oklevelet, bizonyítványt. Meg se kérdezték van-e ilyen. Majd a nyugdíjamhoz megérdeklődöm, kell-e honosítani, vagy elég-e az eredeti? A cirill betűs változat.
Egy nyelvet, nyelvcsaládot pláne, nem lehet iskolában, kurzusokon és egyéb marhaságokon keresztül megtanulni, de inkább elsajátítani. Ahhoz ott kell élni, ahol a nyelvet beszélik, a többi felesleges idő, pénz és energiapazarlás. Rengeteget, kiszámíthatatlan milliárdokat (bármilyen pénznemben) pazarol el az emberiség, amíg erre rá nem jön. Ha egyáltalán rá akar jönni? Valakiknek ez a tévhit is jó üzlet. Őrjöngök, amikor az agymosás bedobja a könnyű nyelvtanulás módszerét. Két-három hét alatt, na, legyen egy-két hónap, ezzel a módszerrel bármelyik nyelv megtanulható. Meg, a Náncsi néni fasza, de nem egy nyelv. Arra néha egy egész élet is kevés.
Szeptember végén, írta Petőfi Sándor, aki szintén komoly szláv gyökerekkel lett a magyar nemzet címzetes nagy költője, erről épp tegnap hallottam komoly szakavatott okfejtést, megérkezett Bódis Gábor is Szegedre. Nagyon örültem. Mint a skizofrén. Egyébként a helyzet tudathasadásos volt már 90-ben is. Mindenki tudta, csak nem akarta elhinni! Azon nyomban meg is talált, és már ketten itt voltunk a Naplóból. Majd október vége felé betoppant N. G. Árpád is, lásd a www. magyarszo. com-on a Törmelékek az úton soraiban erről fecsegek eleget.
Ki maradt otthon? Igen, a Keszég Karcsi, és még sokan mások. Le a kalappal előttük. Ma is.
Nekem az külön fájt, hogy emigrációban nem volt fikarcnyi erkölcsi alapom sem, hogy megszólaljak. Írjak. Hát én elszöktem! Vagy elzavartak, perfid módon.
Az öcsémmel még a 70-es években beszélgettünk egyszer arról, amikor már világot járt emberekként ezt-azt láttunk, hogy bizony mi innen, Zentáról, a gyökerektől el nem megyünk. SOHA.
HA CSAK EL NEM ZAVARNAK! Tettem hozzá, de nem gondoltam komolyan. Ki az, aki engem ebből a szép és jó országból, amit büszkén JUGOSZLÁVIÁNAK hívtak, elzavarhat?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >