Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tolnai Ottó

A háromlábú kék ló éjszakája (Nemes István akvarellje, 2010.)

Édesapja Gomboson született, de Hódságon tanulta ki a könyvszakmát, ott alapított könyvnyomdát. Nemes Antal Könyvnyomdája – olvashatjuk egyik nyomtatványán. Majd, mint ahogyan ez minden komoly szakma esetében szokás volt, vándorútra indult, vándormesterként barangolt, Zágrábban járt, majd valahogy Pakracra került, ahol megismerkedett Daruvár mellett, Gyulavészen született későbbi feleségével, István édesanyjával. Közben megváltoztak a határok, és már úgy kellett hazaszökniük Hódságra Horvátországból. Alig hogy hazaértek, édesapját a magyarok elvitték tartalékosnak, majd fogságba került. A bevonuló partizánok közben feldúlták nyomdáját, a szél szétfútta a sok papírost, beterítette az egész várost. Hódság egy pillanatra fehér lett. Tiszta fehér.

Ám ahogy az lenni szokott, édesanyja nem adta fel, megmentette a gépek egy részét. Más, német nyomdák is voltak ugyanis Hódságon, és ahogy apja hazatért, egy helybéli fehérorosz menekülttel (ha módomban állna, az ő életéről is szívesen feljegyeznék valamit, hiszen tudom, milyen különös emberek voltak ezek a fehéroroszok, nálunk például egy fehérorosz emigránsnak volt a legnagyobb, legizgalmasabb bélyeggyűjteménye, ami engem valamiféleképpen a mai napig lázban tart; az ő bélyeggyűjteménye mutatja, jelenti ugyanis még ma is számomra a világ teljességét, hegeli egészét), immár a szövetkezet keretein belül, újraindították a nyomdát. Számla- és könyvelési tömböket, plakátokat, szórólapokat nyomtak. Apja lett a nyomda igazgatója. Nagy tudású, sok nyelvet beszélő, a könyvkötészethez, a gépészethez is értő mesterember volt – mint István megjegyzi –, igen ügyes szedő hírében állt. Ő lett az új nyomda igazgatója. Fölvirágoztatta a nyomdát, a lehetőségekhez mérten, fehérorosz társával fokozatosan újítottak is.

István a bátyjával kiskora óta bejárt a nyomdába, vitték a reggelit édesapjuknak, majd hozták haza a tejet, ami – ugye – járt a nyomdászoknak, meg hozták haza a sokfajta hulladék papírt, bújták az izgalmas technikákkal, művészeti képekkel teli nyomdászati szakfolyóiratokat. István már egészen korán kitanulta a szedés és a könyvkötészet mesterségét. Alig várja, hogy újra könyvet köthessen, mosolygok, de nem szólok közbe, jóllehet már tudom, melyik kedves könyvem köttetem újra vele, már érzem is fedele puha bőrének illatát… Hódságon volt gimnázium, szakközépiskola, némi zenei és színházi élet, de aztán lassan, ahogy kihaltak az öreg svábok, minden megszűnt. Vége szakadt egy civilizációnak, amelynek középpontjában a kendertermesztés, kenderfeldolgozás állt.

Hódság komoly helye volt Európának. Komoly kenderfonóval, kötélverő gyárral (mindenféle zsinórt, madzagot, gurtlit készítettek, és persze sok-sok hajókötelet fontak – hajókötél pedig, tudjuk, egyenesen vezeti a gyerekeket a tengerekre, óceánokra) és nem utolsósorban messze híres kendervásárral.

Igen, Hódság komoly pontja volt Európának, ugyanis Hódság volt az egyik hely, ahol Európában megállapították a kender árát…

Ahogy most elkezdtem fonni (elfelejtettem említeni, Hódságon gyapjúfonó gyár is volt) ezt a szöveget Nemes Istvánról, csodálkozva láttam, első pillanatban nem is értettem, miről van szó, valami aprólékos életrajzba kezdtem, de csak az első pillanatban, mert aztán máris látnom kellett, hogy noha tényleg Nemes István életrajzának szövegét kezdtem el fonni, valójában én máris az ő nemes művészetéről beszélek: terek, tájak állandó mozgásáról, nyomdákról, papírosokról, a tiszta fehérről mint olyanról, hajókötelekről, melyek akár az angyalok hajfonatai. Éppen a napokban jártam egy spliti hajókötélszaküzletben, nem karvastagságú kötelet vásárolni mentem oda persze, hanem csupán csak életem vörös fonalát, amit elloptak volt tőlem, jóllehet gyönyörű volt, valami performanszhoz vettem, ahol is egyik versemet, a végtelen, ahogy mondani szoktam kalandféregnyi

vörösfonál--------------------------------------------------------------------------------------------------féreg

adatott elő – igen, életem vörös fonalát pótlandó vásároltam most meg egy fekete selyemkötelet egy másik performanszhoz, és ott, Splitben, abban a hajókötél-szaküzletben, de künn a kikötőben is, sorban simogattam az óceánjárók derékvastagságú köteleit, ugyanis akkor már tudtam, Nemes Istvánról kell majd írnom, és tudtam, szülővárosában, Hódságon pontosan ilyen köteleket fontak volt egykor, s azt is pontosan éreztem, amíg a kötelek vastag selyemfonalait simogatom, valamiféleképpen már István nemes anyagaival vagyok. Nemes anyagaival, a hódsági civilizációval (magamnak így nevezem) közösködöm – ki hitte volna, hogy éppen ott, Splitben sikerül kapcsolatba kerülnöm e művészet anyagával. Mert vessünk csak egy pillantást Nemes István angyalképeire, angyalos opusára, ami számomra, noha nem biztos, hogy az életmű csúcsa – de hát az ilyesmit nem tudhatjuk még pontosan – ,de azt, hogy egyfajta csoda, azt mindenféleképpen állíthatjuk máris, hiszen ma már lehetetlen angyalt festeni. Utoljára még ifjú koromban láttam képeken valós angyalokat, titkon meg is érintettem őket. Mégpedig 1968-ban Párizsban, Chagall kései nagy, bibliás vásznain (akkortájt írtam is arról az élményemről, a nagy, tömött, fehér szárnyak hamvas anyagáról). Hiszen tudjuk, még Georges Rouault is, aki pedig tényleg egy szent festő volt – olvassuk Jacques Maritain és Léon Bloy róla írt szövegeit – fekete, kegyetlen képekben, ha szabad így mondani, elesett nők, kurtizánok képében tudta igazán megfesteni őket, és én ott Splitben (közel a Zenta nevű kis öbölhöz) az óceánjárók köteleit simogatva – a só végtelenül finom minőségűvé preparálja őket – éreztem abszolút angyali anyagát, valamit, ami még biztosan köt bennünket valamihez. Mert ott, akkor arra gondoltam, a tengerek és az óceánok is afféle kenderáztatók – úgy éreztem Nemes István lényeinek hajfonatait simogatom…

A Duna, Gombos, Bácsordas – az ártér volt gyermekkorának, a kalandozások, a gombázások, madarászások, tojásszedések végtelen birodalma. A környék falvaiban áztatták a kendert, rengeteg volt a kenderáztató, kender száradt mindenütt… Noha a kalandozások vonzották, házuk baromfiudvarán is szerette mulatni az időt, mindig ott tanult. És ez a kettősség a mai napig megmaradt Istvánnál, talán ez is az egyik titka, a lokális és a világi is otthonos, meghitt valami számára.

A hatvanas évek közepén Adáról a nagy bácsordasi gyógyszerészházba került volt a Horváth család a sok fiúval. Attól kezdve életük valahogy összefonódott. Én is megfordultam akkortájt abban a bácsordasi sváb polgárházban. Arra emlékszem például, hogy a szamaruknak – mert az is volt a gyógyszerészék udvarában – szabad bejárata volt a lakásba. Egy fotelben ültem, egy halinakötésű könyvet olvastam éppen, és valaki nyelvével belelapozott a könyvembe – hátranéztem, és egészen közelről láttam a szamár szemének égő karbunkulusát… Azóta, a Horváthéknak köszönve, azokkal az égő nagy szemekkel olvasok magam is… Biológusok, állatorvosok lettek, az egyik, Horváth Béla – Zündap pedig festő Németországban. Ugyanis édesapjuk halála után édesanyjuk oda költözött, most meg éppen Amerikában él, egy amerikai festő… István Benővel bejárta volt minden vadregényes zugát a Balkánnak, a montenegrói folyók, a Lim, Moracsa, Tara, Sutjeska szorosait, a Durmitort, a Skadari tavat, végig az Adria partját, mint mondja, Bartól fölig Zadarig, Isztriáig mindent, de be a Fruska Gorát, még tüzetesebben végigjárták oda­­-vissza a Dunát és a Tiszát. Benő a Tisza egyik igazi tudósa lett, az egyik legizgalmasabb, legszebb szöveget ő írta a Tiszáról, neki volt a legszebb víziója a Tiszáról…

István a gimnázium elvégzése után Belgrádba ment, mint mondja, egy bőrönddel – mindig is úgy mozgott, mint vándormester édesapja – az első éjszakát a tašmajdani parkban töltötte. Az építészeti egyetemre iratkozott, éppen hogy megtanulta a skizzen flusz és a finom ceruzák titkát, majd a Képzőművészeti Akadémiával próbálkozott, de nem vették fel, és így átment Újvidékre, ahol fél órába sem tellett – meséli, és felvették. Karlavaris, Vrsajkov, Bogdanka Poznanović voltak a tanárai, kitűnő pedagógusok, az egyik a bizánci festészet jó ismerője, a másik az Alföld és az Adria síkjának ingeniózus festője, a harmadik pedig az avantgárd médiumok egyik első nagy tekintélyű tanára.

A diploma megszerzése után egy dán lánnyal Izlandra készült, de a hódsági gimnázium rajztanáraként ébredt fel. Aztán katonaság következett Postojnában; olykor úgy tűnik nekem, még ma is a postojnai barlangot festi… Alig hogy hazaérkezett, véletlen rábukkant egy apróhirdetésre, ahol rajztanárt kerestek Mácsvába, új tanárokat verbuváltak, mivel a régieket, mint csetnik-gyanúsakat komplett elbocsájtották. A falu fele csetnik volt ugyanis, a másik fele meg partizán. Felült a buszra, és akárha a világ végére, Mácsvába utazott: Badovinciben lakott, de gyalog átjárt Klenjebe, Salaš Crnobarskiba, ugyanis ott is tanított, illetve ha előbb talált érkezni Salaš Crnobarskira, meséli, a szomszéd kovács műhelyében fújtatott, kovácsként is számon tartották. Kijárt a Drinára, ahol egy vízimalomban rajzolt, halakat fogott, ruszlit készített, kézzel mosott, a mácsvai asszonyok nem győzték csodálni fehér ágyneműit…

 A mácsvai emberek különben kissé deformáltak voltak, golyvásak, ugyanis jódszegény volt a víz. Valójában valami metilalkoholos pálinkán éltek… Egész opust rajzolt róluk, de a mácsvai opusa valamiféleképpen a temerini művésztelepen maradt, azóta sem tud a sorsa felől. Bogatić volt a központ, meg Šabac, Loznica, Banja Koviljača, a Drinán túl meg Bjeline volt még a térség fontos városa… Mácsvából István Čortanovcira meg Maradékra került, két napig az egyik, három napig a másik iskolában tanított – Maradékon magyarul. Busszal, gyalog, vonattal járt Újvidékről.

Akkor műszaki szerkesztőnek ment az újvidéki Magyar Szóhoz, ahol Gordos és Szombathy Bálint vezette be a mesterség rejtélyeibe. Később az első független hetilapban, a Naplóban is dolgozott, én valójában ott ismertem meg közelebbről, jóllehet a Horváth-gyerekeknek köszönve már Bácsordason is találkozhattunk, mindent tudtunk egymásról, egymás világáról… A nyomda mellett a Tankönyvkiadónak is illusztrált még akkortájt.

Szintén a Horváth-gyerekeken keresztül ismerte meg Mikes Györgyöt, a tudós biológust (aki Zentán mellesleg az én igazgatóm, tanárom is volt), valamint Sóti Jólet, Mikes asszisztensét; akkor készítették elő épp a Vajdaság enciklopédiáját, és Istvánt kérték fel, fesse meg Vajdaság madarait…

Madárfestő lett; emlékszik, meséli, Mór Gyurka vette meg első madaras festményét. Mór Gyurka, a Radeče papírgyár képviselője, aki mostanság finom finn papírokban utazik…

Közben húga, aki művészettörténetet tanult, nyelveket beszélt, Milanóba került, titkárnője lett, szimultán fordítója egy tűzoltó felszerelést, tűzoltókocsikat, tűzoltóhabokat gyártó cégnek… Anyja is Milánóba költözött. Attól kezdve Nemes István is rendszeresen ingázott Újvidék és Milano között. Csak Ljubljanában állt meg mindig egy kicsit, öccsénél, aki meg ott él.

Majd 20 éve ingázott már így István, megtanult olaszul, megismerkedett az olasz művészekkel, összebarátkozott egy olasz szobrásznővel, aki Szardínián dolgozott (betonvasból készített óriás madárfészkeket)...

A közeledő háború megakadályozta ebben az immár életformává lett ingázásban, így, hogy tovább ingázhasson Szlovénián, Itálián át, elhatározta, Magyarországra költözik. Előbb körbeutazta azt.

És István: Baját választotta. Mert Baja még mindig Bácska (Észak-Bácska), pontosan félúton van Újvidék és Pest között – mert közben Pest is fontos lett számára –, valamint az is szerepet játszott Baja esetében, hogy vegyes lakossága van: bunyevácok, svábok; meg képtára is van ott a legnagyobb magyar vándorfestőnek, Nagy Istvánnak, meg sok más festő is élt, él Baján...

Baja befogadta, ugyanis István mindenhova bekopogott, mint Mácsvában, minden műhelyben hajlandó volt fujtatni…

Így tehát folytathatta itáliai utazásait, milánói, illetve hát szardíniai életét is, mert mondanom sem kell, István máris őslakó, baleár lett, azonosult pun, római, vandál, bizánci, szaracén, pisai, spanyol, osztrák nyomokat viselő történelmével satöbbi.

Említettem Pestet, ugyanis, mint meséli, közben felkarolta a természetfestők egyesülete, az Altamira. Közel került Szemadám Györgyhöz, aki egyik megnyitószövegében szent képeknek, ikonoknak nevezte Nemes István munkáit. Közösségre talált: Murayt említi, Szunyoghy Andrást, Varga Pált, Mráz Jánost – neki is neve lett, jóllehet ahogy látom, a vadászfestőkkel nincs mindig kibékülve…

István madaras képeivel ismerkedem. Hónapokig dolgozik egy-egy madáron. Azon, ahogyan a kócsag fehér spirálba tekeri magát. Járásszéli tanyám mellett, a Görbe ér partján én is sokat üldögélek kócsagokkal szemben, várjuk egész nap, melyikünk mozdul, lebben előbb... Egy nyírfajdkakast mutat, kis, erős csőr, kis, akárha deformált, különös bíbor taréj, a taréj misztériuma, hátul furcsán bontott, fehér farokkal, mintha a csendőrök már mind kiszedték volna maguknak a hetyke tollakat, jóllehet – igazít ki – ez egy északi madár… És a hóbagoly. Arca. Emberarca, amelyet Brehm a szamojédeknél tanulmányozott… Igen, az arca, mert a többi részét maga a papíros fehérsége adja, ugyanis a két közeg azonos, áttűnik egymásba, tiszta fehér…

Elmesélem Istvánnak az én esetemet a madárfestészettel, noha ismereteim, a flamingó és a szajkó (különösen a Garullus Infaustus) – ábrázolását, némi galambászatot (mikor a röptetett galambok eltűnnek egy pillanatra, illetve, ahogyan egy galambász ismeri az égben dobogó lényüket), Beney Zsuzsa Hogyan figyelte Koffán a madarakat? című gyönyörű esszéjének nagy hatását (igyekeztem ezt az egyik legszebb magyar esszét a figyelem központjába helyezni, látom a fiatalok már mind ismerik), apám, a vadász véres fácánkakasait, foglyait, fürjeit kivéve, semmisnek mondhatóak.

A madárfestészet tulajdonképpen nem létezett számomra. Ám egy napon azt vettem észre, kedves barátaim albérleti lakásában egy nyers olajkép nem enged nyugodni. Újra és újra szemügyre vettem. Ha meglátogattam barátainkat, minden alkalommal úgy ültem, hogy szemben legyek a képpel. Lassan már egy pillanatra sem tudtam levenni tekintetemet róla. Egy halászsas csap le azon a képen az óceán harsányan felkorbácsolt hullámai közé. Egy minden tekintetben érdektelen, romantikus, úgy is mondhatnám giccs kép… Akkor miért nem enged, tűnődtem, ám a kérdésre sosem tudtam választ találni. Barátaim kérésemre kifaggatták a háziasszonyukat a kép kapcsán. Azt mesélte nekik, hogy a háború alatt egy magas rangú orosz tiszt lakott náluk, aki festegetett, aki Berlin felé nyomulva sem hagyta abba a festegetést. Na mármost a férje évek óta őrzött egy újságkivágást, amelyen egy vadászó halászsas volt látható. Előkereste és megkérdezte az orosz katonatisztet, nem festené-e le neki azt a madarat. A magas rangú orosz katonatiszt örömmel vállalta a megbízást. Persze én még mindig nem értettem semmit. Már el is feledkeztem a képről, amikor Stockholmban járva, a Nemzeti Múzeumban egy kép előtt álldogáló, magas úriemberre mutattak. Még nemigen láttam embert így nézni képet. Azt mondták, a svéd király. A képem előtt állt. Mondták, madárfestő maga is. És ez nagyon meghatott akkor engem. Egy ország, amelynek madárfestő a királya…

Türelmetlenül vártam, hogy továbblépjen a király, akit – mondanom sem kell – senki sem kísért, és ahogy továbblépett – mint jeleztem – egyszer csak halászsasom előtt találtam magam. Elámultam. Első megjegyzésem az volt, hogy az a magas rangú orosz katonatiszt nem is olyan rosszul oldotta meg a feladatot, biztosan maga is madárfestő lehetett, vagy legalábbis erdőfestő, amelynek ugye, nagy hagyománya van Oroszországban. Barátom nem csodálkozott, hogy éppen e kép előtt álltam meg. Azt mondta, az egyik legnagyobb svéd festőről van szó. Festőmet, ha jól emlékszem, Bruno Liljeforsnak hívják, akiről Robinovszky Máriusz azt mondja, hogy annak idején volt bátorsága égszínkékre festeni a havon az árnyékot. Meg azt, hogy a svéd havas felfedezője, meg hogy a japánoktól tanult… És kiadványokat mutattak arról, hogy Svédországban (minden bizonnyal egész Skandináviában) egy külön művészi ág a madárfestészet. Külön életforma. Ezek a madárfestők szűz vidékekre vonulnak a madarak közé… Sajnáltam, hogy nem volt időm jobban megismerni őket, netán ki is vonulni egy időre közéjük, napokig, hetekig figyelni egy-egy vadludat. Emlékszem akkor egy pillanatra nagyon izgatni kezdtek ezek a festők, akik a japánokhoz kötődve, merész hajósok, nagy ívben kikerülték az egész európai festészetet, izgatni az ő megsejtett szűz, mélyhűtött minőségeik, s azon tűnődtem, nem túl sok időt töltöttem-e el én a magát dühös gesztusokkal szaggató, bombázó, át- és átrajzoló, magát le-letörlő művészetünkkel…

Nemes István festészetének átváltozása a hóbagoly által történt. Magam is a hóbagoly által kerültem belülre, jóllehet azt nem tudtam, nem tudom, hová is…

(Nemes István: Argentin szerenád, akvarell+gouache, 2010.)

Mert az igazi átváltozása István életművének nemesi festészetté, nemesi közeggé válása – mert valójában közegről van szó, angyali közegről – egyértelműen, természetesen a papírhoz kötődik, a papír lelkéhez. Mintha István nem is mozdult volna ki a gyerekkor nyomdájából, amely nála, aki fél életét nyomdákban, a halk szedő- és nyomdagépek, a néma ólom közegében töltötte, amely az ő számára valójában a gyerekkor temploma volt (én dolgoztam volt Istvánnal a Napló indulásakor egy-két évet, és hogy ott egyedülálló hangulat uralkodott, sosem is volt feszültség, azt az ő nemes, nyomdász lényének is köszönhettük), igen, az igazi átváltozása életművének, noha fehér Tóth Menyhért fehér világát, illetve a japán cseresznyevirágzást idéző képei is már valami újat jeleztek, valami olyasmit, amit Stupica és az idős Čelebonović képein tapasztaltunk, azt amit Hamvas szavaival tudnánk legjobban érzékeltetni (Danyi Zoltán által kiemelve): több fehéret, valamint, mint azt szintén jeleztem, ugyanehhez a ponthoz ért el madárfestészetében is kócsagjaival, hóbaglyával, de ez a valós-valótlan több fehér, ez az új közeg Istvánnál mégsem a festék anyagában mutatkozik, mint Tóth Menyusnál, Stupicánál, Čelebonovićnál, ezeknél az igen nagy festőknél, hanem a papíroson, a papírosban, a papíros mögött, a leheletnyi papíros, nem papírosok, hanem papíros közegében valamiféleképpen…

Az történt ugyanis, hogy mint annyiszor, most is egy napon Milánóba indulva húgához, édesanyjához, Újvidéken találta felejteni lealapozott vásznait, s ezt már csak ott, Itáliában, második–harmadik hazájában vette észre. Csak egy tekercs skizzen flusz volt nála – meséli. Ismerte, szerette ezt az anyagot még az építészeti egyetemről, noha eddig csak rajzai, képei csomagolására használta. Felragasztott egy ilyen simítatlan selyempapírost az ablakra. És egy kis fehérrel próbálkozott. Majd több fehérrel. Próbálta az üveg és a papír anyagát érzékeltetni fehérrel, netán egy kis rózsaszínnel, kékkel, zölddel érintgetve. Azonnal érezte: valamit megtalált. Attól kezdve a fluszhártya lett az anyaga. Egy új eljárást, technikát fejlesztett ki: a saját eljárását. Minden festő akkor születik, amikor rálel saját eljárására. Ő így talált rá, jóllehet jeleztük, egy abszolút papírérzékeny lényről volt szó szinte születésétől fogva. Úgy is mondhatnánk, egy papírban fogant lény Nemes István. Szóval: vakrámát, mély, dobozszerű vakrámát készíttetett, és arra feszítette, ragasztotta a selyempapírost. Éppen úgy feszül – most is úgy dobol rajta nekem –, akárha friss nemes bőrt, antilop vagy még az antilopnál is nemesebb állat bőrét feszítené valamiféle négyzetforma dobra. Nagyon szépen peng, nagyon szépen dobban, akárha a szív. Ez a hang is része István nemes művészetének, ám a kopernikuszi fordulat még csak ezután következik. Ugyanis István nem a színére fest a képnek, hanem a vakráma keretezte belterére a papírosnak, majd színes pasztellkartonnal (vörössel, zölddel, talán fehérrel is) lezárja – bezárja a képet, és immár csupán a finom papíroson keresztül, a leheletfinom papíros túlfelén látjuk majdhogynem távolodóban, hímesen, homályosan. A másik kopernikuszi fordulat – mert kettő van – most következik: mégpedig úgy, hogy István a kép érintetlen, szűz színén folytatja a kép készítését, festését, legalábbis itt-ott megérinti, korrigálja, tovább viszi, tovább gondolja, letakarja, visszavonja… És én, az idős műkritikus – aki egy tapasztalt szépíró is ráadásul (aki fehérorosz filatelisták és fluszpapírral dolgozó, színészkedő cukrászok, papírkereskedők között nőttem fel), egy pillanatban, jóllehet hangyaléptekkel mozgok, csupán mikromoccanatokat végzek: elvesztem a képet. Ilyen még sosem történt velem.

(Nemes István: Lelkem csendes rejtett zuga, akvarell+gouache, 2010.)

Állok a kép előtt. És nem tudom, hol a kép. A kép, amelyben gyönyörködöm. Hologramszerű, jóllehet nem az, kétszer is meg lett festve. És én nem tudom, hol van. A színén vagy a visszáján, vagy valahol máshol is. Előbb azt hittem, a papír visszáján van. Aztán azt hittem, a színén. Majd azt, hogy a színén és a visszáján is van. És most azt kell tapasztalnom, hogy nem. Azok csupán valami távoli dimenziói a képnek. A kép valahol belül van, bezárva a dobban, inkább a hangját, denfelt hangját halljuk, ám immár kívülről, jóllehet bennünk, messze benn, magunkban… És én ezt már nem tudom egybefogni. Jóllehet a Nemes-festmény, a Nemes-kép egyértelműen ott van, illetve hát itt van előttem. Hallom, és mintha meg is érinthetném. Jóllehet közben az ócenjáró hajók kötelének erős, sós, selymes anyaga tovább finomodott. Akárha az égbe próbálnánk kémlelni, az égi óceánokra kalandozni, hiszen az előbb még erős, valós arkangyalokkal álltunk szemben…

Igen, máris elvarázsolódtunk, hiszen egy elvarázsolt világot mutat, akár még Na’Conxipanra is gondolhatnánk, noha ugyanakkor Tóth Menyus és Nagy István tenyeres-talpas világának közelségét is érezzük. Jóllehet semmi varázs, hanem csupán az ő világa: valahol Gombos, Bácsordas és Hódság, a Fruska Gora, Mácsva, Zenta, illetve Montenegro, Szlovénia és Milánó valamint Baja valós tájai, madarai, angyalai, ami csak nekünk tűnik varázslatosnak, csak mi szédülünk el István, a vándormester, a vándorművész állandó utazásai közepette, hiszen az ő igazi, vállalt világa még csak nem is Milanó, még csak nem is Szardínia, hanem Szardíniának is az egyik szigete: Isola di San Pietro, ahová, mint említettem, egy genovai gyáros villájának kertjébe járt dolgozni kedves szobrásznő ismerősével – és István máris erről a kertről, erről a szigetről mesél – és én szájtátva hallgatom, hiszen a vajdasági festészet részéről, Baja festészetéről van szó, annak a városnak a festészetéről, ahol Fülep Lajos szellemét még ma is érezni, egy szigetről, amely egészen közel Tuniszhoz, tele vérző parafafával (mert amikor lehámozzák őket, ezek a fák vörösen vérzenek), az eukaliptuszokkal, öreg olajfákkal, valamint nagy, tojásdad kövekkel, amelyekből kultikus helyeiket építették, nurágokat – mondja, és máris magyarázza, mikor és hogyan esik beléjük a fény, kultikus helyek, amelyek még mintha ma is funkcionálnának, hiszen Szardínia autonóm, népe egy különös külön nép… Különös madárvilággal, a sópárolókban flamingókkal – és hát ez külön hat rám, aki szépíróként egész életemben a flamingók iszonyú szépségén keresztül tapogattam az angyalok – ahogy Rilke mondja –, az iszony kezdete felé…

(Nemes István: Ibériai álom, akvarell, 2010.)

Noteszomban még találhatók jegyzetek e nemesi világról, olvassunk még belőlük:

Balkáni hegyek, akárha Csontváry még tovább bolyongott volna arrafelé.

Néha szűrt lila közt, akárha kis kék víz, jóllehet teljesen elvont képek…

Istenem, van egy határozott táj, a pauszon átmutat a vörös háttér, nem tudjuk hol, de jó hogy van, s ha István mondja, hogy van, akkor van: fönn két kakas, gyönyörű, halványzöld farktollakkal, tarajjal, de mellette egy másik, amely mintha a ködfalon tükröződne csupán, elől egy kék ló talán, avagy valamilyen mitologikus állat, nekem ez az a szardíniai kert, Isola de San Pietro, mert nem voltam ott, de István élt ott, festett ott, meséli, a gyáros felesége pőrén sétált, tette a dolgát a kertben, akárha Gauguin képein, líraian elfolyó, de apróbb, ritmikus tömbökben tagolt, elvonatkoztatott is, egy teljes elvonatkoztatott festészet, a fehér képekkel határosan, de hát őbenne erősen él a balkáni és délolasz világ, a fák tán még emlékeznek Csontváryra, egyszer Castellammaréban jártam, és egy öreg narancsfa valóban emlékezett Csontváryra, majd a kép előterében egy violán áttetsző – inkább orosz, mint afgán agár, amely futtában átharapja az antilop inát – igen, talán erről az antilopról van szó, ennek az antilopnak a bőrébe szeretném köttetni Istvánnal azt a bizonyos könyvet úgy, hogy át se kelljen harapni az antilop inát, meg se kelljen nyúzni az antilopot, csupán az árnyékával élni, mint él Crnjanski egyik versében, a fáradt őz árnyáról beszélve, igen, én is csupán az agár, az antilop árnyékát véltem megpillantani…

Mindig vissza kell vonnia, de gyengéden. Úgy, hogy a visszavonás mégis hozzáadás legyen a világhoz. Ne maradjon sötét, fekete lyuk, hanem éppen hogy a tisztaság valamiféleképpen lehetséges közege, világa szülessen meg. Bachelard az mondja, a lét árnyalat. Ez lett láthatóvá Istvánnál. Az akvarell is, a virágzó, tóthmenyhértes fehér is, a déli tájak, az angyalok is efféle árnyalatok, ám, mint jeleztük, ugyanakkor tenyeres-talpas valóság is – és ez a nemesi nemesség öntörvényű világa-közege, nem táj, nem stilizáció, árnyalat és nem árnyalat, egy jelentős művész törvényszerűségei…

De vissza-visszatérek az angyalokhoz, fel-feljegyzek még ezt-azt, hihetetlen, mondom magamban, valakinek ismét sikerült erős arkangyalokat festeni, mint voltak ők Benővel maguk is, meg két kis őrangyalt is, ahogy találkoznak és elmesélik egymásnak, kit őriztek meg, kit vezettek át a leszakadt hídon, kit őriznek most éppen…

Az Öreganyám egyszerűen, minden attribútum nélkül megfestve – és lám, így, bontott, fáradt hajjal, kicsit átröntgenezve is, ugyanannyira angyal, mint ama könnyebb, ifjabb lények…

Tornatrikós angyal, akárha egy tornaszeren, épp cinkweisbe dörzsöli tenyerét, egész lényét, mint egykor a szertornászok – most nem tudom, mitől fehér a tenyerük…

Csapkodó, biblikus, visszaforduló, síró, elfutó, átváltozó, átstrukturálódó, hologramszerű az alapozott farostlemezen, hasonlatosan a virágzó fákhoz, a fény fáihoz, melyek roskadoznak a több fehértől, reggeli, szárnyaszegett, félrelépett, az idő múlását őrző, karmester angyal...

Egy stilizált madár hibátlan áramvonala – ez Szemadám-hatás talán; nézem Szemadám egyik megnyitójának fotóját, és ott látom Vaszkó Erzsébetet; most látom először Vaszkó Erzsébetet…

(Nemes István: A Nagy fényfa, akvarell+gouache, 2010.)

És végül még Bajáról kell szólnom. Arról, hogy én, a fájkiskösségek írója, egy városra találtam Nagy István, Nemes István utáni bóklászásom közepette. Egy városra végre, amely nem hanyatlik a fájkiskösségek felé, jóllehet Fülep éppen hogy még kisebb közösségek felé hátrált innen... És festők neveit tanulom máris: az Ébereket, a házuk szép, valós hangulatában gyógyítkozom. Minden egyes tárgyát, cserepét, könyvét megcsodálom, érzem Baja urbs voltát; házukban a templomokhoz készült ikonértékű vázlatokat, mintadarabokat; a Fülep-portrét, a Lányok a bátai templomban című képet csodálom; egy stílus megtalálása ez a kép, miért nem született ebben a stílusban egy egész életmű; a téli Vörös hídban gyönyörködöm még; a Mécs László-portréban, amelyen a költőpap szeme éppen olyan kék, mint fehér reverendáján a gombok; a gyerekportrékban gyönyörködöm; valamint ismerkedem Weintrager halaival, vitorlásaival és kakasos képével. Igen, a Férfi kakassal antologikus kép, mint a Lányok a bátai templomban, miért nem találkozni velük összefoglalókban; ismerkedem a Várakozókkal, egyáltalán sötét, mély – Vaszkó Erzsébet sötétségeit idéző – világával, amely egyszerre mozdul, mélyül az elvont és a konkrét felé, mozdul jó pasztásan; tanulom B. Mikli Ferenc festészetét; Istvánnál is találok belőlük, örülök ezeknek a festőknek, biztosan a fiatalabbakról is szólnom kellene, de ehhez több idő kellene. Én Bajából még igen kezdő vagyok, ezekre a festőkre azért van szükségem, hogy megtaláljam a közeget, ahová Nemes István művészete ágyazódhat úgy, hogy nyugodtan ingázhat Ó-Moravica és Baja, Baja és Milánó, Baja és Szardínia között. Mert a művészetnek egy ilyen kilengéshez kell egy tengely, egy ilyen szabad pálya, és én örülök, hogy ebből a pályából itt valamit megsejthettem, meg abból, ahová ágyazódik a kilengés tengelye. Mert én a mi művészetünket így szeretem, így szeretem tudni: állandó kilengésben, hátrányunkból adódó előnyünkként…

És ezt én köszönöm Önöknek.

***

A szerző Nemes István katalógusához írt előszava. Nemes István pedig egykor a Napló árculatát álmodta meg.

Küldje tovább ezt a cikket.

Tárgy:	Nemes István nemességei
Címzett:
Feladó:
Üzenet:

Ez a kis program automatikusan elküldi emailben a cikk URL-jét (internetes címét), önnek csak a címzett emailjét, illetve saját mailcímét kell megadnia. Pár soros megjegyzést is mellékelhet az üzenethez az "Üzenet" mezőben.

Kommentek

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Két horvát Trump

Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >