2021. március 3. Szerda
Ma Kornélia, Kunigunda, Frigyes névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Nem lehetünk kisebbségi politikai rezervátumba bezárkózó indiánok

Nem lehetünk kisebbségi politikai rezervátumba bezárkózó indiánok

Könnyű azoknak a kisebbségben élőknek, akik kozmopolita buborékba menekülve elegáns gesztussal túlteszik magukat a trianoni történeten, de könnyű azoknak is, akik kizárólag a trianoni szenvedéstörténeti romokra építkeznek. Az egyik oldal híveit sem csábítják a trianoni labirintusból való kijárat keresésének kalandjai, kockázatai. Inkább vállalom a kettő szellemileg romboló és építkező konfliktusát, miközben felül akarom múlni Trianon átkát, az idegenektől való félelmet. Nincs szándékomban összebújva rettegni az idegenektől, hanem versenyre akarok kelni velük. Végel László:

Hogyan tudja rekonstruálni a saját Trianon-történetét? Honnan indult, és milyen módosulásokon ment át? Mik késztették újragondolásra a problémát?

Szerintem a kisebbségi narratíva Trianonnal kezdődik, és számtalan módosulással mind a mai napig tart. Nem kell rekonstruálnom, hiszen a mindennapi életem része. Nem kell gyűjtögetnem a szentimentális trianoni emlékeket, mint a filatelisták a bélyegeket, hiszen velük élek, amit nem szívesen veszek tudomásul, ezért megtanultam kellő öniróniával és kritikával szemlélni a poszttrianoni léthelyzet ellentmondásait és csapdahelyzeteit. Sztoikusan tudomásul veszem, hogy nem volt szerencsénk a XX. századi történelemmel, az viszont bánt, hogy a kudarcokból nem sokat tanultunk, tehát nem csoda, hogy a Trianon-narratíva önigazoló oblomovista fatalizmusba vezetett. Sokkal rokonszenvesebb sziszifuszi feladatot látni benne. Nem is ünneplem, nem is gyászolom, inkább feleselek vele. A Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényemben utaltam Musilra, az Osztrák-Magyar Monarchia „szellemi krónikásának” gondolatára, miszerint könnyű azoknak a kozmopolitáknak, akik a nemzeti azonosságban kollaterális adottságot látnak, de könnyű a kizárólag nemzetre esküvő nemzetieknek is, akik nem ismerik a nemzetfelettiség eszméjét. Ez szó szerint vonatkoztatható Trianonra is. Könnyű azoknak a kisebbségben élőknek, akik kozmopolita buborékba menekülve elegáns gesztussal túlteszik magukat a trianoni történeten, de könnyű azoknak is, akik kizárólag a trianoni szenvedéstörténeti romokra építkeznek. Az egyik oldal híveit sem csábítják a trianoni labirintusból való kijárat keresésének kalandjai, kockázatai. Inkább vállalom a kettő szellemileg romboló és építkező konfliktusát, miközben felül akarom múlni Trianon átkát, az idegenektől való félelmet. Nincs szándékomban összebújva rettegni az idegenektől, hanem versenyre akarok kelni velük. Úgy vélem, hogy a Trianon-paradigma a condition humanum része, ezzel a tudattal élem az életem, nem siránkozom a temetetlen Trianonon, nem ismételgetem a közismert Trianon-szlogeneket. Prózámban is inkább a komplex identitás kalandja mögé rejtezik a Trianon-paradigma. Az Egy makró emlékiratai című regényemben Tanja és Bub szerelmének abszurditásában rejtezkedik a kisebbségi létforma és életérzés. Trianon maradjon enigma, amely kimondatlanul akár egy szerelmi történetbe is behatol. Az elmúlt évtizedekben írt regényeim történetének kezdete a Nagy Háború időszaka, amely a napjainkban zárul. Egyetlen szenvedéstörténeti mondat sincs bennük, messze elkerülöm a trianoni pátoszt. A Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújának főhőse 1918 után elviseli, hogy több árnyékot kényszerítenek rá, őrzi a műhelyt, s ha másként nem lehet, akkor a tolószékbe menekül; elnémul, de marad. Az unokája, miután az újkapitalista szabadságban demokratikusan elcsaklizzák tőle a műhelyt, inkább felgyújtja, mert nem engedi át önként, figyeli a lángokat, miközben hallgatja a több identitásáról szóló vádakat; nem menekül, hanem folytatja a nagyapa történetét. Az egyik szerb kritikus Slemilt úgy jellemezte, hogy Svejknek indul, és Don Quijote lesz belőle. Legyek inkább én is bölcs Svejk, vagy álmodozó Don Quijote, mint a viktimológia prófétája.

Van-e hozadéka, mi több, nyeresége Trianonnak? A veszteség mennyiben megnyerhető? Mit fordíthatott volna, fordíthatna a javára mindebből a kulturális közösség?

A világ gyors változásának köszönve a múlt sem marad a régi. Trianon sem! Végső ideje lenne a Trianon-értelmezést módosítani, fontolóra venni, hogyan lehetne a vesztességből előnyt kovácsolni. Ez a kapu is nyitott, csak át kellene lépni a küszöböt.  Az, hogy a régióban, a Balkánon és Kelet-Közép-Európában magyar kisebbségek élnek, többnemzetű tudástőkével gazdagíthatná az egynemzetű magyarországi világot, szélesítené a magyar horizontot, és egy összetettebb, tehát gazdagabb magyar világot alkotna. Sajnos Magyarországon még mindig az avítt Trianon utáni sematikus ellentétek és konfliktusok dúlnak, a sokszínű magyarságkép ellenében egyre inkább erősödik a homogén nemzettudat oktrojálása. Nyilván ennek magyarázata a magyarországi centralizmusban keresendő, amely nem csak politikai, hanem kulturális is. Ergo: a határon túli kisebbségeken való sajnálkozás és múltnosztalgiázás közben nem érdemelnek figyelmet az általuk létrehozott össznemzeti értékek és tapasztalatok; a tévén megcsodálják az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült elcsatolt városokat és történelmi emlékeket, éneklik a gyászdalokat, hagyományápolásra buzdítják a magyarokat, folklorizálják a kultúra egészét, és panaszkodnak, hogy mennyire fáj nekik Trianon. Fáj – tehát magyarok vagyunk, mondogatják. Ha pedig nagyon előzékenyek, akkor megemlítik, hogy léteznek kisebbségi sorskérdésekkel foglalkozó írók is, ami arra az amerikai nagykövetre emlékeztet, aki megtekintett egy vidéki vajdasági profi színházban bemutatott Shakespeare-előadást, utána lelkendezve jelentette, hogy lám a farmerek még színészettel is foglalkoznak. Egy alkalommal a táborok közötti elismertségről folyó vitákkal kapcsolatban feltettem a kérdést, hogy rendben van, egymással viaskodnak az „urbánusok” és a „népiek”, de mi lesz a „belgákkal”. Nem kaptam választ, ami önkéntelenül is szembesített egy abszurd kérdéssel. Mi lett volna Kosztolányiból, ha netán Szabadkán maradva ugyanazzal a tehetséggel másik világ nézőpontjából írja a másik világról szóló regényeit. Lett volna belőle figyelemre méltó kisebbségi író, akit időnként megtisztelnek, de maradt volna „belga”.  Ismerős idegen! A jelenlegi uralkodó Trianon-narratíva arra utal, hogy továbbra is a múltban élünk, a múlt pedig elképedve kérdi, mi az istent keresgélünk még mindig ott.

Mennyiben vált Trianon toposszá, árnyalatlan megítélések együttesévé, a politikai haszonszerzés eszközévé, vagy történészek vitaterévé, mi hogyan befolyásolta a róla kialakítható képet?

A történészek vitája elkerülhetetlen, az lenne baj, ha Trianonról nem folyna vita. Én sokat tanultam tőlük. Sokkal bántóbb az, hogy bár a Trianon-jubileum elfogadható emlékezetpolitikai célja a nemzeti identitás erősítése volt, csakhogy eközben a szentimentális fatalizmus hálójába került. Vagy pedig táplálta a mazochista identitáshisztériát. Mindez zűrzavart idéz elő a jelenben és a jövőben. Ebben a zűrzavaros helyzetben virágzik a legnagyobb magyar paradoxonok egyike, a dicsőséges Trianon-biznisz. Attól tartok, hogy a kisebbségben Trianon kezd az ügyes kisebbségi politikusok és az magyar adófizetők pénzéből feltáplált határon túli üzletemberek kitűzője lenni. Erről a Trianon-toposzról egy Ionesco-drámát lehetne írni.

Hogyan alakult a „részeken", illetve az anyaországgal a többségi-kisebbségi párbeszéd: mik az elszakított területeken élők tapasztalatai?

A „csonka-magyar” irodalmi élet jobban teljesít, mint a politika. Igaz, előbb is kezdte a kisebbségi világok értelmezését, mint a politikusok. A demokratikus ellenzék tagjai a nyolcvanas években Csoóritól kezdve Esterházyig a közép-európai orientáció jegyében felfigyeltek a magyar kisebbségekre is. Csoóri inkább közéleti szempontokat vett figyelembe, Esterházy pedig inkább az értékeket tartotta számon. A kettő kiegészíti egymást. Tevékenységük nem maradt nyomtalan, soha ennyi kritikus nem foglalkozott a határon túli irodalommal, mint manapság. Örvendetes, hogy a fiatal kritikusok is beléptek a sorba. A folyó kritika tehát működik, hiányoznak viszont az új irodalomelméleti és irodalomszociológiai szempontú átfogó művek a különbségekről és a hasonlóságokról. Létezik egy uniformisba öltöztetett „kisebbségi irodalom”, amelyben legfeljebb az urbánus és a népi rangjelzések kapnak helyet. A „belgaság” lényege nem számít. Felfoghatatlan, hogy miért nem született meg magyarul olyan jellegű mű, mint Deleuze és Guattari a kisebbségi irodalom jellegéről szóló műve, a Kafka. A kutatási terület immár 100 éve tálcán van előttünk. Legalább az tisztázódna, hogy miben rejlik a kisebbségi irodalom szellemisége, jellemzője. Ez az alapvető kérdés, és nem az, hogy ki, hol született, nem is a toponímia, hanem az, hogy többnyelvű, többnemzetű közösségben íródik. Érdemes lenne továbbgondolni Babits régi, de manapság is időszerű töprengését. Ő idejekorán észrevette, hogy a regionális öntudat kedvez a dilettantizmusnak, viszont hozzátette, hogy „néha azt panaszoltuk maguk közt, hogy az új erdélyi írók átlaga túlságosan is színtelenül illeszkedik be a mai pesti nyugatos kórusunkba”. Egy másik cikkében pedig végérvényesen leszögezte: „A transzilvanizmus nem elzárkózni, hanem gazdagítani akar: erdélyiségében a magyarságát őrzi, és Európát gazdagítja”. Babitscsal egyetértésben nagyon sajnálnám, ha a kisebbségi világ végső láthatára a „pesti nyugatos kórus” lenne.

A schengeni egyezménnyel úgy tűnt, virtualizálhatók a határok, a menekültválság következményeként azonban kerítéseket húztunk, a járvány kitörésével bezártuk a határokat. Hogy látja, merre megy a világ, szükség van-e határokra? Mit jelent önnek a határ szellemi és gyakorlati értelemben, hol van a határon túl/kívül és hol a belül? Hol a haza?

A határok adminisztratív értelemben tényleg virtualizálódtak, a „bársonyos forradalmak”, a modern digitális kommunikáció ledöntöttek bizonyos, immár archaikus és szükségtelen határokat, de közben szubtilisebb „anyagból” új láthatatlan határok épültek. Ne hősködjünk a szabadságszeretetünkkel: valójában csak azt döntöttük le, amit a mindenható globalista Tőke egyébként is ledöntött volna. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a legártalmasabb fal az, amit magunk köré mi magunk építgetünk. A mások építette falon odüsszeuszi cselekkel átvergődünk, mert jegyezzük meg jól, hogy minden falnak vannak titkos kapui, félő azonban, hogy a kapu előtt úgy járunk, mint Kafka hőse, aki nem mert belépni a kapun, s mire megőszült, a kapuőr emlékeztette, hogy ez a kapu kizárólag az ő számára készült. Túl későn vette tudomásul, hogy azért nem lépett be, mert szorongott attól az ismeretlentől, idegentől, amely a kapun túl várja. A Trianon utáni egynyelvű Magyarország legnagyobb traumája éppen ez: félelem az idegentől, és utána a gyanakvás a honi másságban.  Immár 100 év tart ez a monotónia. Attól tartok, hogy ezt a félelmet kiterjesztik a külhoni magyarságra, ami az „anyaállamon” belül elszigeteli őket, és még inkább lebénítja a közösségi energiákat. Lesznek apró „kisebbségi szigetek”, melyek lakói Budapestről álmodoznak, mint Csehov hősnői Moszkváról, aztán egy szép napon továbbállnak. Ezt majd az etnikai térkép önkéntes átrajzolásának nevezik.

Mennyire tartja fontosnak Trianon további, mélyreható feldolgozását, illetve mi az élhető jövő kulcsa, milyen szemlélettel, gondolatokkal érdemes nekivágni a következő száz évnek?

Száz évben nem merek gondolkodni, legfeljebb az elkövetkező tízben, de ebben az ellenőrizhetetlen gyorsasággal változó korunkban az is túl merész vállalkozás. Csak pár évben merek gondolkodni. Attól tartok, hogy az elkövetkező években Európában, s főleg Kelet-Közép-Európában és a Balkánon a kisebbségek vesztére a homlokzati demokrácia mögött beköszönt a „bársonyos restauráció”, a nemzeti bezárkózás korszaka, vagyis a Nagy Nyitás után következik a Nagy Bezárkózás és vele együtt a kisebbségi önkéntes izoláció. Figyeljük, hogy Debrecenben esik-e az eső, hogy Zentán jó legyen a termés. Ebben a helyzetben magyar nemzeti érdek, hogy a határon túli magyarság saját államában ne a saját nemzeti hagyományába bezárkózó, hanem versenyképes gazdasági és intellektuális elittel rendelkező, ne csak budapesti, hanem európai látókörű közösség legyen. Napjainkban a mindentudó politikától várják a kisebbségi megmaradás biztosítékát, magyar állami tisztviselők flangálnak, hogy magyarságtudatra buzdítsák a NATO-légitámadás idején magyarként szülőföldjén maradó, egyetemi fokon vizsgázó 250 ezer magyart. A politikai szónokokkal ellentétben a kultúrában látom a biztosítékot, mert a kultúra a nemzeti azonosságtudat „pásztora”. Évekkel ezelőtt Sólyom László mutatott más példát, szóba állt az értelmiségiekkel, nem szónokolt, hanem figyelt – és jegyzetelt. A politika csak akkor lehet sikeres, ha a kultúrát szolgálja. A kultúra tere pedig tágasabb, mint a politika. Nem lehetünk a kisebbségi politikai rezervátumba bezárkózó indiánok. Az idegentől, a másságtól való szorongás identitásgörcsöt idéz elő, ideje arra gondolni, hogy identitásunkat úgy védjük legjobban, hogy szüntelenül gazdagítjuk. A cikk írása közben egy alkalommal megremegett alattam a föld, s nekem a japánok jutottak eszembe. A földrengésbiztonság érdekében rugalmas anyagokból építkeznek. Az identitást is ilyen rugalmasnak képzelem el a poszttrianoni világban: legyünk rugalmasak, tehát ellenállóképesek.

(A Trianon utáni egynyelvű Magyarország legnagyobb traumája éppen ez: félelem az idegentől, és utána a gyanakvás a honi másságban. Immár 100 év tart ez a monotónia. – A megnyerhető veszteség 2 sorozatunkban Trianonról kérdeztünk írókat.

Litera)

 

 

2021. január 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Európa árvái

Jól esett, hogy újra láthattam a régi ismerős arcokat. Kiderült, hogy Horvátországban és Szlovéniában mégis valamelyest >

Tovább

Az énekes halálát gyászolja a hatalom és az ellenzék

A mérvadó újságok megemlékeznek a 100 évvel ezelőtt 1921-ben született (2002-ben elhunyt) amerikai liberális filozófusról, John >

Tovább

Sok pénz, semmi eredmény

A jelenlegi vezetőknek halvány elképzelésük se nincsen, hogyan lehetne fejleszteni, a saját lábára állítani a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A mazsolázók

Színre lépnek a névtelenül mazsolázó sajtómunkások, akik a megjelent autorizált interjút úgy vágják össze, hogy nem >

Tovább

Kusturica Szarajevó fölött

És akadnak azért jó dolgok is. Igaz, a halálhoz kötődnek ezek is. Elhunyt ugyanis az újvidéki >

Tovább

Az elrabolt idők nyomában

Én csak keresem a hagyományt miközben az a tudat kínoz, hogy elrabolták a múltomat.  Nem csak >

Tovább

A tévedhetetlenekkel szemben

Furcsa állítás, de bevallom: nem hiszek azoknak az embereknek, akik életükben nem tévedtek jó néhányszor. Nem >

Tovább

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább