Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Az ellenzékről
Tamás Gáspár Miklós
„A jobboldal végső győzelme... még azokat is arra bírja, hogy a balközép ellenzék sikerét óhajtsák, akik meglehetős kétkedéssel veszik szemügyre az úgy-ahogy mégiscsak demokratikus ellenzéki pártok politikai gyakorlatát és szellemi teljesítményét.“ Tamás Gáspár Miklós blogja (Galamus-csoport):
A magyarországi baloldali és liberális értelmiség – néhány halk morgástól eltekintve – hallgat a „demokratikus ellenzék” összefoglaló néven emlegetett hazai pártok politikájáról.
Szokásomtól eltérően – hiszen (kedvem ellenére) gyakran vagyok kénytelen kisebbségi vagy népszerűtlen álláspontot képviselni – most nem megtörni szeretném ezt a hallgatást, hanem megmagyarázni.
Ennek a hallgatásnak (vagy enyhébben fogalmazva: tartózkodásnak) a fő oka az a bénító tudat, hogy a tét óriási, a politikai tér azonban úgy van megszerkesztve, hogy majdnem minden eleme a regnáló jobboldalnak kedvez. Hiába vette észre a tárgyilagos megfigyelő, hogy a választási rendszer radikális átalakítása ellenére a balközép ellenzéki pártok „politikai tudattalanjában” még mindig a kétfordulós, a listáknak nagyobb szerepet juttató korábbi szisztéma motiválja ezeknek a csoportosulásoknak a viselkedését, mégis nagyon sokan óvakodnak tőle, hogy hangos polémiával ártsanak a kormányváltás amúgy is halovány esélyének.
Ezért a balközép pártok bízvást bírálható stratégiáját, szövetségkötési, együttműködési technikáját, választási retorikáját a közügyekkel rendszeresen foglalkozó baloldali és liberális értelmiségiek többnyire szó nélkül hagyják. (A Galamus ebben föltűnő kivétel.) Udvariasan, kíméletesen, elnézően.
Ez teljes mértékben érthető.
És teljes mértékben eltér ennek az értelmiségnek a korábbi gyakorlatától. Ez az értelmiség régebben – nem utolsó sorban e sorok írója, még akkor is, amikor ún. aktív politikus volt – a legélesebb választási helyzetben is az éles és goromba szemrehányások tömegét zúdította annak a pártnak a fejére, amely a legközelebb állt hozzá, a fiat iustitia, pereat mundus régi (és a legtöbb esetben jól bevált) elvének értelmében.
Most azonban – és mostantól kezdve még sokáig – nem egyszerű választási helyzet van. Az első Orbán-kormány (szemben a másodikkal) nem zúzta szét az alkotmányos jogállamot, fenyegető (és jogos riadalmat okozó) szólamai ellenére. Most nem pusztán kétharmados többsége van a „nemzeti konzervatív” jobboldalnak az Országgyűlésben, hanem a jobboldal kézben tartja (egy-két jelentéktelen kivétellel) minden település vezetését, a teljes közigazgatást, az összes – eddig félautonóm – állami intézményt, a tömegekre erősen ható médiának majdnem a teljességét, a világnézeti relevanciájú kulturális intézményeket. A politikailag nem megbízható médiaszakemberek, újságírók, értelmiségiek ezreit bocsátották el. Az ellenzéki sajtó – a kormányzati nyomás és zsarolás, s ennek folytán a pénztelenség miatt – haldoklik.
A kormányzat a politikailag legaktívabb rétegeknek (mindenekelőtt a fiatal középosztálynak, de más stratégiai fontosságú csoportoknak is) gazdasági előnyöket juttat; előítéleteiket és nyugtalanságaikat is kiszolgálja. A nyomorgó osztálytöredékeket szembefordítja egymással. Korrumpálta a társadalmat avval, hogy elfogadtatta vele a legszegényebbek hatósági megrendszabályozását s azt, hogy a gondoskodó, népjóléti politika immár ne vonatkozzék a leginkább rászorulókra, hogy a „segély” szó trágárságnak számítson. Mivel a legszegényebbek nem szavaznak, a valóságban vagy pusztán a képzeletükben (az antiszociális fantáziáikban) kedvezményezettek újra hatalomra segíthetik – a mai vagy (isten őrizz) még nagyobb mértékben – a jelenleg uralkodó csoportot.
Világos ugyanakkor, hogy a jogalkotás alapföltételeinek megváltoztatása után a balközép „demokratikus ellenzék” csak akkor tudná megvalósítani akárcsak a legszerényebb konzervatív programot – azaz a mérsékelten szociális jellegű alkotmányos jogállam és köztársasági államforma visszaállítását, újabb békekötést szomszédainkkal és szövetségeseinkkel, bizonyos mérvű köznyugalom újjáteremtését –, ha maga is kétharmados többséget szerez, és visszakapja a helyhatóságokban a 2006 ősze óta elvesztett pozícióit, ráadásul elfogadható, méltányos alkut köthet az állásukba évtizedre kinevezett „nemzeti konzervatív” főtisztviselők többségével. Ehhöz még arra is szüksége lenne, hogy a gazdasági helyzet előrelátható nehézségeit kezelni tudja az elkeseredett, dühös Magyarországon, amihez lojális és türelmes jobboldali ellenzék kellene. A balközép ezúttal még elismert vezetőkkel sem érheti be: most csak szeretetet és lelkesedést ébresztő vezetők érhetnének el sikert.
Ez az a minimális cél, amelyre a balközép pártoknak törekedniük kellene (s ez az Alaptörvény és a sarkalatos törvények mély és széles körű átalakítása nélkül még a legmérsékeltebb, legenyhébb fordulathoz sem elég), ám az előjelek sajnos nem túl biztatók.
A 2010 előtti körülmények között nem lett volna szégyen, ha a sok időt elvesztegető balközép józanul azon iparkodik, hogy – ha nem is tudja már ledolgozni a hátrányát – erős ellenzéket hozzon létre az Országházban, a megye- és városházákon, és szívósan, lassan dolgozzék a neki kedvesnek tetsző jövő formálódó alapzatain, kinevelje a harcosok, szónokok, stratégák és adminisztrátorok új nemzedékét. De ezek a körülmények nem állnak fönn többé, a jelenlegi államrendben az ellenzék szerepe – létszámától és népszerűségétől függetlenül – jelentéktelen, ezért is tartják ezt a rendet antiliberálisnak és antidemokratikusnak.
Akik nem ismerik elég jól az új választási szabályokat, azt hihetik, hogy erősebb ellenzék jöhet létre, ha a jobboldali kormányzat elveszíti kétharmados parlamenti – és több mint négyötödös helyhatósági – többségét. Ám a szabályok erősen torzítják a várható választási eredményeket: aki nyer, az nagyon nyer, valószínűleg kétharmaddal. Tehát – sajnos – a nagy arányú győzelmen kívül minden egyéb kárba veszett fáradság (ismétlem, ez más jellegű rendszerekben nem így van, ez egyáltalán nem általános elv: nem is helyes, nem is rokonszenves).
Mindezért a baloldali és liberális értelmiség visszafogottsága a balközép bírálatában nem gyávaság vagy elvtelenség, hanem a rettenetes helyzet rettenetes realitásaival való illúziótlan szembenézés.
Nyilvánvaló, hogy ez Iuvenalist juttathatja eszünkbe („propter vitam vivendi perdere causas”), hiszen a kritikai szellem életlehetőségének visszahódítása érdekében föladjuk magát a kritikai szellemet.
S ez nem kevésbé rettenetes, mint a helyzet.
Amikor a 2006. őszi tüntetéseket szétverő Gergényi főkapitányt megjutalmazta az egykori harcostársam által vezetett főváros, könnyedén javasolhattam az általam akkorra ugyan már elhagyott, de nem gyűlölt egykori pártomnak, az SZDSZ-nek, hogy szűnjék meg, mert elvesztette jogát a létezéshez (TGM: „Könyörgök, oszlassák föl!”, Népszabadság, 2006. november 16.).
Ezt a szabadság és a demokrácia nevében és érdekében, nem pedig ellenében indítványoztam volt.
A jelenlegi kormánypárt környékéről ilyesféle kritikai hangok nem hallatszanak.
Ha az ellenzéki értelmiség lemond a kritikáról – illetve csak a kormányt bírálja, sőt: elfogadja a kormányzattal szemben a goromba, modortalan, rosszhiszemű, méltánytalan bírálatot hivatásos politikusoktól és hivatásos zsurnalisztáktól – , akkor már semmiféle kritikai reflexió nem lesz a magyarországi politikában, mert a jobboldalról mostanában ez nem várható (bár elvileg ennek se lenne semminő hagyományos vagy fogalmi akadálya, hiszen kritikai konzervativizmus mindig volt, ennek pedig egyik fő jegye a mély szkepszis). Annak a jelentőségét se tudnám kétségbe vonni, hogy a brutális kormányzati propaganda (elsősorban az antiliberális hisztéria) hallatán az embernek aligha van kedve mondjuk a szabadelvűség bírálatához, akkor se, ha a saját fönntartásai egyre súlyosbodnak. Az „ostromlott vár” lakóinak ritkán erősségük az önbírálat. Az ostromlottak nem szívesen lennének – akármilyen akaratlan és közvetett – szövetségesei a sorstársaikat (és hazájukat) végromlásba döntő, ravasz zsarnokságnak. Nehezükre esik belátni, hogy olykor az ellenfélnek is lehet igaza. Ez nagyon aggályos állapotokhoz vezet. A kormánypárt, a jelenlegi államrendszer és Orbán Viktor (a személy) ellenzéki szidalmazása és gyalázása annyira dehumanizáló, hogy olykor kétségeket ébreszt a balközép ellenzéki bírálat erkölcsi jogosultsága felől – ami, mondani sem kell, végzetes.
Ráadásul a jobboldal diadalittas hatalmi mámorával és etnicista szenvedélyével szemben, amely újabb és újabb kezdeményezésekre ragadja a rezsim irányítóit, nem áll egyéb, csak a polgári balközép (és a marginális antikapitalista baloldal) mogorva, ingerült, passzív elégedetlensége, amelyet tovább színez az állami megtorlástól való félelem, az egzisztenciális szorongás, no meg az olyan társadalmi kataklizmák miatti kétségbeesés, mint a fiatal munkások és fiatal értelmiségiek tömeges kivándorlása (közöttük – a jelek szerint – egyre több a kimondottan politikai emigráns). Ezeket a tüneteket tovább fogják súlyosbítani az alakuló koncepciós pörök a balközép kormányok idején szolgálatban állott közhivatalnokok ellen – ennek a legrémületesebb példája az lesz, amelyben majd a neonáci cigánygyilkosságok felelősségét „a Gyurcsány–Bajnai-kormány” nyakába varrják pár hónapon belül. Az ún. civil társadalom tehetetlen. A nyugaton és délen egyre egalitáriusabb, az emberi jogok mellett egyre tevékenyebben föllépő egyházak Magyarországon a jobboldali kormánypárt szekcióinak tekinthetők, a szakszervezetek egyenesen nevetségesek, a meglehetősen iránytalanul imbolygó diákmozgalom méretei mikroszkopikusak. A társadalom háborgását (pl. a devizaadósok ügyét) mind hatékonyabban aknázza ki a fasisztoid szélsőjobboldal. Az ellenzéki pártokkal szembeni baloldali és liberális kritikátlanság ezért is elkerülhetetlen.
Csüggesztő, hogy a balközép választási sikerének érdekében ekkora morális lemondást kell gyakorolni, s ennyi minden fölött muszáj – ha nem is mindig, de a kelleténél sűrűbben – szemet hunyni.
Ennek ellenére szomorúan be kell látnom, hogy a jövő tavaszi választásoktól inkább függ a haza sorsa, mint más hasonló – igen gyakran banális és rutinszerű – eseményektől.
Már csak azért is, mert ha bekövetkezik az a tragédia, hogy az Orbán-rezsim ismét jelentős többséget szerez az Országgyűlésben és a helyi önkormányzatokban, akkor a jelenlegi államrend elveszíti még mostani viszonylagos pozitívumait is: a dinamizmust, a vakmerő és szemtelen frissességet, a hányaveti lendületet, a gátlástalan és szüntelen rohamot s mindazt a lelki előnyt, amit az újdonság (még a rossz is) mindig jelent.
Ha nagyot nyer, a rezsim majd lelassul, elpotrohosodik, a represszió fiatalos támadássorozatból bürokratikus hitványsággá züllik, majd az egész fokozatosan szétrohad. Ennek hatására az amúgy is nihilizmusra és radikális bizalmatlanságra, gyanakvásra hajló Magyarország teljes társadalmi szervezete korhadásnak indul. A nemzetünk és hazánk maradéktalan szétmángorlása után beálló közállapotokra Orbán Viktor miniszterelnök valószínűleg épp akkora viszolygással fog tekinteni, mint a nyájas olvasó vagy én magam – abban a magasztos pillanatban, amikor átengedi az ügyek intézését a Lázárok, Rogánok, Szijjártók politika utáni, provinciális apparatcsik nemzedékének. A jobboldal végső győzelme épp oly savanyú lesz és üres (ha ne adj’ isten megtörténik), mint az efféle mindig. A csalódott és kiábrándult jobboldal pedig még iszonyúbb lesz, mint ma.
Ez a fölöttébb valószínű lehetőség még azokat is arra bírja, hogy a balközép ellenzék sikerét óhajtsák, akik meglehetős kétkedéssel veszik szemügyre az úgy-ahogy mégiscsak demokratikus ellenzéki pártok politikai gyakorlatát és szellemi teljesítményét.
Ámde a belső kritika önkéntes fölfüggesztésével – vagy tompításával – a baloldali és liberális értelmiség is hozzájárul (szemben hagyományával és politikai erkölcsével) a választási küzdelem antidemokratikus jellegének megszilárdításához.
Nagy kérdés, hogy a választások után – és egy ilyen problematikus gyakorlat időleges elfogadása után – vissza lehet-e majd térni a kritikai magatartáshoz, arról nem is szólva, hogy mekkora lehet a fölújított kritikai magatartás hitele, amennyiben ezt egyszer már alárendeltük a politikai (tehát: hatalmi) győzelem kérdéses kritériumainak.
Mindennek tudatában kell lennünk, amikor a jelenlegi kurzus bukásáról ábrándozunk.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >