Ma Ervin, Klétusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Vallomás
Egy-két nappal ezelőtt régi jó barátom arra kért, hogy a Napló számára egy négy-öt flekknyi ÖnNaplót készítsek.
Ekkor jutott eszembe, hogy volt egy öreg sakkmesterem, akinél, amikor kilencven-egynéhány éves lehetett, megjelentek a népkölcsönjegyzők, és azt kérdezték tőle, Vartus úr, akar-e népkölcsönt jegyezni? Az öreg nagyon felháborodott; és azt mondta: „Maguk emberek? Egy kilencvenéves aggastyántól kérnek népkölcsönt, hogy majd nyolc év múlva visszafizetik? Hát hol leszek én akkor?”
Ezt azért mesélem el, mert tőlem a Napló abban a percben kéri az ÖnNaplót, amikor egy pillanat időm sincs például arra, hogy esetleg ebédelni menjek, nemhogy naplóírással foglalkozzak. Persze nem tagadom, hogy augusztus 2. óta, amióta a sakkolimpián vagyok, jegyezgettem, mert tudtam, hogy sok olyan dolog történik, ami majdan, egy nap érdekességként jelenhet meg. Azt hiszem azonban, hogy ebben a bizonyos percben még hiányzik az a kis történelmi távlat, hogy ezeket a jegyzeteket meg lehessen jelentetni. Egy napomat ragadnám csak ki, és ezt szeretném elmesélni.
Az egyik szarajevói lap első oldalán hatalmas címmel megjelent, hogy Kubátnak a fizetése akkora, mint Kohl kancelláré. A cikket szinte ismeretlen újságíró írta, és arról szól, hogy Jugoszláviában ebben a pillanatban a sakkolimpia igazgatójának, tehát Kubát Jánosnak van a legnagyobb fizetése, és Ante Marković, a Szövetségi Végrehajtó Tanács elnöke csak álmodozhat ekkora keresetről. Rendet szeretnék teremteni, mert az úgy igaz, hogy a ratingem ugyan megnőtt tízezerről tizenhat ezer dinára, dehát a tizenhat ezer és az ötvennyolc ezer között (ennyit ír a szarajevói lap) tényleg óriási a különbség.
Két nappal később itt megjelentek a bonni televízió emberei, és szerették volna látni, hogy fest az az ember Jugoszláviában, aki egy egyszerű sakkügyet mozgatva annyi fizetést kap, mint Németország kancellárja. A beszélgetés ezzel a tudósítóval nagyon érdekesen folyt, és amikor megtudta, hogy ennek a negyedrésze sem igaz, akkor be is fejeződött az interjú, mert csalódott.
Viszont aznap, amikor ez az eset történt, izgalmas riportbeszélgetésem volt az egyik budapesti lap újságírójával. Furcsa kérdést tett fel: igazak-e azok a hírek, melyek szerint az a sok támadás, amely ezt az olimpiát érte, tulajdonképpen a szerbek támadása? Tehát, hogy az olimpia sok szegmentumában magyar emberek vannak vezető pozíciókon. Én nem is tudtam tulajdonképpen, hogy miként is reagáljak, mert nem szoktam hozzá az ilyen kérdésekhez, másodsorban pedig augusztus 2. óta eszembe sem jutott, hogy ezt az olimpiát magyarok, szerbek, románok vagy szlovákok óhajtják tető alá hozni. Lassan összeállt egy olyan csapat, amely elég homogénnek mutatkozott arra, és elég tettre késznek ahhoz, hogy az olimpia olyan sikeres legyen, mint amilyen lett végül is. Az, hogy sok magyar is élre került, nem a tudatosság jegyében történt. Igaz, hogy olyan embereket szerettem volna magam körül látni, akikben megbízom, és akiket ismerek, de hogy azok éppen és véletlenül magyarok, ez más esetében is megtörténhetett volna, és semmiképpen sem azzal a céllal választottam Őket, mint ahogy az illető újságíró mondta, hogy ezt az olimpiát elmagyarosítsuk.
Mi ezalatt a három hónap alatt lassan átvettünk egy olyan ritmust, amit – nem tagadom – én diktáltam, éspedig, hogy reggel kilenctől este kilencig kötelezővé tettem minden alvezéremnek a megjelenést és az aktív ténykedést az olimpián. Olyan lelkes együttessé váltunk, amelyről most nehezen fogok lemondani. Ennek a magyarországi újságírónak azt találtam válaszolni, hogy ilyen kérdéseket csak abban az esetben lenne szabad feltennie, ha itt, Jugoszláviában a magyarok olyan körülmények között élnének, mint mondjuk Romániában, Csehszlovákiában vagy bárhol másutt a világon, mert itt tőlem soha senki meg nem kérdezte, hogy lehet az, hogy ez és ez az ember ezen a poszton van; viszont tény, mind Romániában, mind Csehszlovákiában elképzelhetetlen lett volna, hogy a kisebbség emberei irányítsák az olimpia egy részét. Ezeknek az embereknek menet közben azt is megmagyaráztam, hogy ez a harc, amelyet az itteni magyarság folytat – mindegy, hogy az olvasók levelein, a Naplón, a Pistikén vagy bármi máson keresztül a meglevő hatalommal (amelynek egészen biztos, hogy nagyon sok taktikai húzása lehetővé tette azt, hogy ez a helyzet feszültebbé váljon) ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy ezen a vidéken háromszáz éve együtt él magyar, szerb, német, román és egyéb náció.
Biztos, hogy nagyon gyorsan meg kell oldani a szabadkai színház kérdését, biztos, hogy nagyon gyorsan meg kell oldani a 7 Nap vezetői káderének kérdését, biztos, hogy nagyon hamar a Vlaovics-Fekete kettősnek is oda kell jutnia, ahol tulajdonképpen a helye van, és biztos, hogy a televízióban is olyan embert kell az élre állítani, akiben mindannyian megbízunk. Ezt meg kell érteniük mindazoknak az embereknek, akik úgy gondolják, hogy itt maradnak. Nem az a gondjuk, hogy Amerikába vándoroljanak ki, hogy Kanadában települjenek le vagy Magyarországra kerüljenek örökre. Azoknak, akik itt akarnak élni, tudatosítaniuk kell magukban, hogy ezen a helyzeten nagyon gyorsan változtatni kell. Én azt hiszem, hogy egy csomagban kell ezeket a dolgokat megoldani, és amint sikerül olyan egyéneket a megfelelő helyre állítani, akik az elmúlt negyven év kommunista irányításában, mondhatnám bolsevista irányításában nem vállaltak főszerepet, vagy nem vállaltak jelentősebb szerepet, hanem a politikai élet perifériáján álltak, vagy a megengedett ellenzék táborában voltak, akkor úgy gondolom, nagyon gyorsan meg lehet találni a közös nevezőt. Mert, ismétlem: hogyha háromszáz éven keresztül sikerült együtt élni, akkor erre most is megvan az esély. Ahol én születtem, Zentán, nem volt gyerek, aki ne tudott volna magyarul, szerbül, németül, esetleg még héberül is. Világos, hogy ennek a következő háromszáz évben is így kell lennie, és hogyha ezt valaki nem érti, ez még nem jelenti azt, hogy ezen még nem lehet javítani.
Én egészen véletlenül lettem magyar, az apám bosnyák, Grahovóból került telepesnek ide, az anyám pedig német. Tehát olyan környezetben születtem, ahol az emberek a magyar nyelvet beszélték és beszélik, és mint ahogy a mesékben az ember mindig a gyengébbnek szurkol, így lettem én is tulajdonképpen magyar.
Most, az olimpia idején értettem meg, hogy lett Ceausescuból Ceausescu, hogy lett Sztálinból Sztálin és Hitlerből Hitler. Persze én nem hittem el mindazt, amit az emberek el akartak velem hitetni, hogy a talpnyalás, a bálványimádás milyen gyorsan ölt embertelen méreteket Azt itt láttam meg. Például egyik reggel fél ötkor csengett a telefon, azt hittem, hogy Campomanes. Megszoktam, hogy eddig mindig négy és öt között hívott. Fölvettem a kagylót, persze a család aludt mellettem, egy hang megszólalt: „Jó napot kívánok, elvtárs, én ez és ez vagyok, Ön pedig öltözzön fel, és menjen ki a Futaki úti piacra”. Mi történik ott? Azt mondta, menjek, nézzem meg, milyen szeméthalmaz van ott Mi közöm van nekem ehhez – kérdeztem –, én az olimpia igazgatója vagyok, nem pedig a felügyelőség embere. Erre Ő: „Igen, de ebben a percben a legerősebb és legnagyobb hatalmú ember, és ezt a szeméttelepet is egy pillanat alatt szét tudja túrni”. Vagy túratni. Tehát az emberek olyan dolgokat próbáltak a nyakamba varrni, amit tulajdonképpen nem igényeltem.
Én most csak egy napját próbáltam elmesélni ennek az olimpiának, az utolsó napok egyikét, de azt hiszem, hogyha hamarosan megnyithatnám naplóm minden csapját, bizony elég furcsa és érdekes dolgokat mesélhetnék. Például azt, hogyan hívtak éjjel kettőkor nagyon bizalmas politikai megbeszélésre, hogyan békültem ki egy olyan emberrel, aki életem egyik szakaszában a nyakamat akarta tömi, vagy hogy mennyi pénzt kínáltak azért, hogy valaki előnyösebb helyzetbe kerüljön az olimpián. Azonban úgy gondolom, mint ahogy azt az igazi nagy politikusok mondták, mindehhez történelmi távlat kell.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >