Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Tisztelt Bódis Gábor!

Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számá­ban közölt vezércikkének néhány mondatára. >

Pornó anziksz

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pe­dig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >

Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért

A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >

Csetnikek és usztasák

MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >

Tanmesék felnőtteknek

Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >

Két kezünket összetéve…

Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >

Szárnyát vagy combját?

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >

It's toasted

Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >

Tisztelt Ágoston András!

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyál­talán levelére, amelynek felszólító hangne­me – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >

Isten éltesse, Tanár úr!

Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készü­letlenül, soha nem >

Pásztornak, Végelnek egy a hangja

A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >

Lelkierő és türelem

Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >

Ágoston Mihály nevéhez a vajdasági magyar nyelvű oktatás modelljének ki­dolgozása fűződik. Dióhéjban összefog­lalva ez azt jelenti, hogy óvodás kortól az egyetemig anyanyelven folyna a taní­tás. A távlati terv napvilágot látott már a sajtóban, mi ezért inkább a háttérben meghúzódó okokra és a szándékra vol­tunk kíváncsiak.

– Miért van sürgető szükség erre a távlati tervre?

– Elsősorban azért, mert már nagy késés­ben vagyunk, húsz-harminc éves késésben. Nem azért távlati terv ez, mert eszerint kelle­ne máris dolgoznunk, hanem azért, mert nem valósítható meg hamarosan. Ha most azt hisszük, hogy később megvalósítható lesz, az már bizonyos optimizmust sejtet, de in­kább reménykedést, bizakodást, mert a jelen­legi feltételek áttekinthetetlenek. Adva van viszont két tény, amely sürget bennünket: az egyik az, hogy a magyarság jelentős része gyerekeinek anyanyelvét feladja azzal, hogy nem íratja magyar tagozatra, a másik az, hogy annyira romlik az anyanyelvünk, hogy a magyarul beszélők egymás között sem érzik jól magukat – különösen a peremvidéken, de vertikálisan is megvan ez egyes foglalkozá­sokban – és átváltanak a szerbhorvát nyelvre. Szerkezetében és rendszerében bomlik a nyelvünk, ezért van szükség erre a tervre.

Azért távlati, mert a pillanatnyi megvalósít­ható mozzanatoknál sokkal nagyobb változta­tásokra van szükség – a kis változtatásokkal semmit nem érünk el, tehát nem lehet meg­állítani ezt a két folyamatot: az anyanyelv föladását és romlását. Eddig – gondolok itt vissza a három-négy évvel ezelőtti helyzetre – megközelítőleg sem volt ennyire alkalmas az idő ennek az elképzelésnek a megvalósításá­ra: az egész Kelet-Európa most kezd ébredez­ni, és ebben az általános nemzetközi ébre­désben nekünk is részt kell vennünk. A kis népek meg a kisebbségek is most kezdenek, most mernek nemzeti öntudatra ébredni, s most kell annak kitisztulnia, hogy a nemzeti tudat nem azonos a nacionalizmussal, amely más népek bizonyos érdekeit sértené; s még kevésbé azonos a sovinizmussal, azzal, hogy más népek értékeit kisebbnek tartjuk, mint a magunkét. Anyanyelvünknek egy ilyen átfogó megmentése semmiképpen sem túl nagy követelmény akkor, ha azt jól csináljuk.

– A jelenlegi politikai körülmények között van-e reális esélye ennek az elképzelésnek? Hihető-e, hogy a többségi nemzet elfogadja a többnyelvűség tényét és a kisebbség reá­lis igényeit?

– Nem egészen hit kérdése ez, amit csiná­lunk. Ebben a politikai hangulatban kettős szerepvállalásra kényszerülünk: az egyik az, hogy máról holnapra föltaláljuk magunkat, és ha csak lehet ebben a káoszban is pozitív mozaikszemként létezzünk, tehát a hangos­kodás helyett a nyílt, de nem sértő, a merész, de nem ábrándozó újításokkal lehetőleg a tabukat is felszámoljuk. Ilyen tabu volt a nyelvi hegemóniának a kimondása, illetve nem kimondása is. A múltban megtanultunk félni, most ez az idő alkalmas arra, hogy megtanuljunk beszélni – megfontoltan, jó-szándékkal és egyértelműen, lehetőleg úgy, hogy akik másként beszélnek, azok is meg­értsenek bennünket és lehetőleg elfogadjak érveinket. Most olyan korban élünk, amely­ben mindenre van esély. A többségi nemzet, szerintem, máris tudja, hogy csak több lesz azáltal, ha a kisebbségek otthon érzik magu­kat hazájában. Itt csak az a kérdés, hogy a többségi nemzetben is kik jutnak szóhoz: azok-e, akik ezt nemcsak látják, hanem an­nyira mentesek a telhetetlenségtől, az ön­zéstől és a karrierizmustól, hogy ezt el is tudják fogadni és el is tudják fogadtatni természetes jelenségként másokkal, abban a meggyőződésben, hogy ők maguk nem ve­szítenek – s akkor már nincs is mitől félniük. Csak mi magunk, a kisebbség sem egysé­ges, s nekünk is ki kell alakítanunk azt a józan és produktív szemléletet, amely beleil­leszthető egy ilyen többnyelvű közegbe, amelyben élünk.

– Egyelőre azért még ott tartunk, hogy a hatalom eléggé arrogánsan viselkedik min­dennel szemben: mindenre adminisztratív eszközökkel próbál hatni, keményen, meg sem hallgatva a kisebbség érvelését.

– Én ezt valamennyire látom, noha politi­kus nem vagyok. De azt hiszem, éppen ezért én a hatalmon sem természeti, sem társadal­mi törvényt nem látok, hanem egy remél­hetőleg múló betegséget, amely a mi akara­tunktól függetlenül is változtatja az arcát és a lényegét is. Az elmúlt években megszoktuk a gyors változásokat és kilátás van rá, hogy a tragikum csökkenésével a változások nem szűnnek meg, hiszen így is nagy lemaradás­ban vagyunk, akár jogállamról, akár jogtalan demokráciáról beszélünk, s ennek nem csu­pán a hatalom az oka, mert a hatalom tulajdonképpen abból a társadalomból konvergálódik vagy csapódik ki, amelyben ma­gunk is vagyunk. Inkább abban látom a problémát, hogy a negyven, ötven vagy – ha még keletebbre nézünk – a hetven év iszo­nyúan megfertőzte az emberi gondolkodást és ezt tudjuk nehezen kiheverni. A társada­lom terhes attól, hogy merjen tisztán látni: egyeseket az eddigi privilégiumok kötnek, másokat a fanatizmusuk tölt föl; egyikük azt vallja, hogy azt, ami van, mindenképpen azért kell megváltoztatni, mert a régi tabut meg merte sérteni, a másik pedig azt gondolja, hogy most már nem lehet megállni egészen odáig, amíg a teljes feudális rendszert nem állítjuk vissza – a szélsőségek is jelen vannak. Nemcsak a hatalom az egyetlen probléma, mert ha személycsere áll be, akkor is meg­történik, hogy a hatalom folytatódik ugyan­olyan irányba vagy még rosszabb irányba. Én a hatalmat ezért nem tekintem komoly té­nyezőnek. Az más kérdés, hogy a jelenben az, és ezért sokat árthat. Szerintem elég, ha csak egyetlen egy pozitív tekintély kerül be a hatalomba, ha egyetlen egy hozzáértő ember beszél arról, amihez valóban ért – mert nem ez történt például a nyelvtörvénnyel sem, főleg akkor, amikor a kisebbségi nyelvről volt szó, sem az oktatási törvénnyel –, máris engedelmesen követnék mások is. Ennyire bizakodó vagyok, s én ezért gondolom azt, hogy az egészséges pluralizmusnak érvénye­sülnie kell, hogy azok a gondolatok, amelye­ket aztán a hallgató és a gondolkodó embe­rek a maguk rezonanciájának vélnek, azt fölfogják, elfogadják.

– Nem félünk-e attól, hogy mire az álta­lunk kívánt változások bekövetkeznek, ak­korra már olyan változások állnak be, ame­lyek ezt nem teszik lehetővé?

– Nekünk nincs más választásunk, mint nem tétlenül nézni a helyzet alakulását, a feladatok ránk eső részét mi magunk is próbáljuk megoldani. Itt inkább nagyobb gondot okoz az, hogy a magyarság értelmisé­ge még nem alakította ki a maga egységes nézetét, és addig nem léphet teljes erővel dialógusba a többségi értelmiségiekkel, akik nem a hatalmat képviselik, hanem a partnert a vitában. Magunk sem tisztáztuk, hogy mit is akarunk.

A törvényeket emberek csinálják, még ha nem is mindig hozzáértő emberek. Ha nem így volna, akkor nem változtatnák meg; s néha nem úgy változtatják meg, hogy belát­ják: tévedtünk, s ettől fogva más törvényünk lesz, hanem az utcára vonulnak, és máról holnapra megváltoznak a törvények. Akkor miért kellene arra várni, hogy az igényeinket mérjük a mai törvényekkel, amikor azok ak­kor is megváltoznak, ha mi nem akarjuk. Tehát semmiképpen sem abból indulni ki, hogy mi van adva, hanem hogy mi kell, s aztán nézni azt, hogy abból mi valósítható meg.

– Belső ellenállás várható, vagy tapasztalható a tervvel szemben?

– Nemcsak várható, hanem máris tapasz­talható. Két mozzanatot említenék ezzel kap­csolatban. Az egyik az, amit belénk neveltek; hogy a magyar iskola gettó lenne, a másik pedig az, hogy a magyar egyetem gondolata meghaladja a lehetőségeinket.

Gettó nem volt, amikor magyar iskolák voltak, azok pedig mindenütt voltak. Másod­sorban, az elkülönülés nem azzal szűnik meg, hogy ha megvonjuk a lehetőséget, hogy ki­alakuljon az egészséges anyanyelvi készség egy többnyelvű területen, a magyarság köré­ben is. A belső ellenállás a szemléletünk különbözőségéből ered, ami még nem lenne baj, abból létrejöhetnének nagyon alapos vi­ták – csakhogy ezek a viták nem jutnak érvényre. Vagy azért, mert az érdekeltek, illetékesek egy része úgy érzi, a korábbi évtize­dek tapasztalata alapján, hogy nem érdemes szólni – „ne szólj szám, nem fáj fejem” – vagy pedig úgy, hogy: „Én olyanokkal nem állok szóba!” stb. Pedig az lenne a jó, ha minél szélsőbb nézetek kerülnének szembe egymással és abból konvergálódna egy olyan egészséges elképzelés, törekvés, amelyre nem utólag mondanák rá, hogy hogyan kel­lett volna csinálni, hanem idejében.

Rengeteget nyerhetünk, elsősorban akkor, ha őszintén beszélünk. Márpedig a magyar iskolák előnye nemcsak abban volna, hogy a tantestületekben a pedagógusok egymás kö­zött anyanyelvükön szólhatnak – bár ez sem mellékes –, hanem arról van szó, hogy ha üresedés áll be valamelyik tantárgy tanításá­ban, akkor azt ne belső erővel oldják meg, olyan módon, hogy a belső tanerő nem is tud a tanuló anyanyelvén. Erre volt példa a Bánságban végig, de aztán másutt is. Ha pedig a tagozatok megnyitásáról van szó, akkor azok döntsenek erről, akiket ez megillet. Ne többségi szavazással, ez nagyon egyértelmű dolog. Ezek a kulcskérdések, hogy elsorvad-e egy iskola valamelyik anya­nyelvű tagozata, vagy nem sorvad el, esetleg fölfejlődik. Arról, hogy kell-e magyar térkép, atlasz a gyerekeknek ahhoz, hogy történel­met vagy földrajzot tanuljanak, és ne azok döntsenek, akiknek már adva van az anya­nyelvű atlasz és a térkép, hanem azok, akik tudják is azt, hogy a földrajztanulás anélkül lehetetlen, és az anyanyelvnek mennyire része például a földrajzi név. Ezt nem lehet megér­tenie az inspektornak sem, mert neki is adva van már. Aki fönn van az autóbuszon, az arról beszél, hogy miért nem indul el a busz, de aki lent van, az tudja azt, hogy kellene még helyet csinálni, hogy fölférjenek a többiek is.

Korántsem arról van szó, hogy ez gettó volna, hanem igenis óriási veszteség, hogy ha egy iskola nem teljesen anyanyelvű. Te­hát: 1) minden tantárgyat anyanyelven kelle­ne tanítani, 2) abban az iskolában kialakítani egy olyan közösséget, amely együttesen for­málja a gyerekek anyanyelvét.

Az egyetem létrehozásában szintén nem tudnék vitába szállni olyannal, aki azzal kezdi, hogy hány karral indulhat egy egyetem, vagy azzal, hogy hány hallgatóval indulhat. A leg­jobb egyetemek általában nem a nagyváro­sokban vannak; bizonyos szakokat – például a tanító – és a tanárképzést, a közgazdászok képzését – egy egyetemre csoportosítani és ezzel megnyitni az egyetemet. Másrészt, óriási tévedés az, hogy ha abból indulunk ki, hogy jelenleg hány magyar hallgató van itt, és abból lehet-e majd egyetemet létrehozni – mert nem annyi magyar hallgató lenne; külö­nösen, ha Észak-Bácskában lenne az egye­tem. A Közgazdasági Kar bizonyította, hogy amikor Szabadkára került, oda olyanok is jelentkeztek, akik nem arra a szakra mentek volna. Talán mindkét mozzanatra vonatkoz­tatható az, hogy ezeket az ellenvéleményeket nem folyosón és egymás háta mögött kellene elmondanunk, mert én nem hiszem azt, hogy akár az én elképzelésem, amely a sajtóban megjelent, akár más gondolat nem szorul arra, hogy mások hozzáadják az észrevételei­ket. Nem úgy kell csinálni, hogy az árok fölött kifeszítsünk egy pallót és vagy te mégy át rajta, vagy én – hanem ki kell szélesíteni a pallót, hogy mindenki közlekedhessen rajta.

– Ezt az átfogó projektumot ön gondolta ki vagy közös elgondolás eredménye?

– Remélem, szerénytelenség nélkül mond­hatom, hogy igen is, meg nem is. Tudniillik azt, ami nagyon szükséges egy közösségben, általánosan vesszük észre – még azok is, akik nem mondják. Én erre nyelvészeti úton jutot­tam el és nem most, hanem 21 évvel ezelőtt. Akkor már írtunk is róla, hogy a hová íras­sam? kérdése csak akkor oldható meg, ha távlatot látunk és nem a magyar nyelv fon­tosságáról beszélünk a szülőknek. A szülők annyira mégsem tudatlanok sehol sem, így a mi közösségünkben sem, hogy ne látnák azt, hogy szavaink átlátszóak voltak, s a mai napig is azok. Magyar szakos prédikált a magyar nyelv fontosságáról, s a gyerekeit szerb tagozatra adta. Ezek tények, ezeket nem kell bebizonyítani, s ha csak egy is van ilyen, akkor az rendkívül rosszul hat a tömeg­re, a közösségre, másodsorban pedig er­kölcstelen dolog. Azt kell nézni, miért adta szerb tagozatra? Azért, mert úgy látta, hogy úgy folytathatja a tanulmányait, emígy kevés­bé, mert kisebb a választási lehetősége. Most, szerintem, egyszerre kell két kérdést megoldani: az egyik az, hogy anyanyelvén is folytathassa tanulmányait – mert a többség­nek nem is lesz szüksége másra, el tud helyezkedni ezzel is -, másodsorban pedig biztosítani azt, hogy megkapja a szerbhorvát nyelvből is és a szerb kultúrából is azt az alapismeretet, amivel elhelyezkedhet.

Ez egyértelmű, az pedig, hogy az oktatás magyar nyelven az óvodától az egyetemig tart, az láncszerűen kapcsolódik. Az óvodá­ban alakul ki a gyermekekben az érzékenység a nyelv rendszere iránt. Ha az anyanyelv érzése nem verhet gyökeret, akkor ez később nehezen is megy. Másodsorban valamit meg­érteni vagy valamire fölfigyelni nem elég, azt rögzíteni, fejleszteni is kell. Erre alkalmas az általános iskola. A középiskolában már ma­gasabb szinten tanulják anyanyelven a szak­tantárgyakat, fizikát vagy a kémiát, s ahhoz, hogy valaki valamikor, mondjuk, vegyészmér­nök legyen, legalább itt kell megalapozni azt az anyanyelvi készséget, hogy aztán magyar kézikönyvet, forrást is tudjon forgatni. Nem fogja megérteni, ha nincs hozzá általános műveltsége középiskolai szinten. Másrészt, magyar egyetemen sem tanulhat magyar kö­zépiskolai szint nélkül. Van egy elemi igény is: például az orvos, ha beszél a beteggel, vajon mindegy-e az, hogy érti-e amit a beteg mond, vajon mindegy-e az, hogy a beteg el tudja-e mondani a panaszát – tehát már itt is jelentkezik az igény, hogy a felsőoktatásban is helyet kell adni az anyanyelvnek, legalább százalékosan, úgy, hogy a magyar lakta terü­letek többségébe eljusson olyan orvos is, aki a lakosság magyar nyelvű rétegével tud szót váltani. Ez például a joggyakorlatra is vonat­kozik. Ez sem lényegtelen, s azért gondolom azt, hogy ha itthoni erővel nem megy, akkor tanuljanak külföldön az egyetemisták, még­hozzá társadalmi támogatással, mert ez sem lehet tabutéma. Igenis támogatni kell, s nem elvárni, hogy Magyarország támogassa őket, hanem itteni erővel kell ezt megtenni, azért is, hogy hozzanak haza minél több tudást, és esetleg megszervezni azt is, hogy már ott megszerezzék azt a szerb tudást, ami az itteni kétnyelvű elhelyezkedésükhöz kell. Ebben a teljes rendszerben akkor már lesz hitele an­nak, hogy miért adják a szülők magyar isko­lába a gyermekeiket. Persze azok, akik akar­ják, és nem megfélemlítéssel, nem rábeszé­léssel kell tölteni az időt – felvilágosítással annál inkább.

– Befolyásolhatja-e, megváltoztathatja-e a vajdasági magyarság fölfogását, ha a pro­jektum életbe lép?

– Mennyi a valószínűsége, hogy megvaló­suljon? Ha tudjuk, hogy ez, vagy valami hasonló projektum kellett, akkor szerintem erkölcstelenség elhallgatni. Ha azt még nem tudjuk, hogy megvalósítható-e, az még nem ok arra, hogy ne keressük az utat a megvaló­sításhoz. Szerintem arra nem kell számítani, hogy a magyarság a saját erejéből mindent meg tud oldani. De az itteni magyarság nemcsak a maga ügyét kívánja segíteni. Ter­melésével, minden társadalmi munkájával az itt élő társadalmat egészében is kívánja szol­gálni, tehát a kölcsönös segítségre természe­tesen kell számítani. De elsősorban a ma­gyarságnak mégis magának kell keresnie a módot is, a lehetőségek megteremtését is és aztán inkább tanácsadásban, inkább a fel­használható tapasztalatok felkutatásában kell Vajdaságon kívülre tekinteni. Én azt hiszem, hogy az anyaország segítségére mindenkor szükség van, csakúgy, mint a velünk élő népek segítségére is, és mindenkor várható, hogy ez a segítség visszafelé is érvényesülni fog, hogy az itteni magyarság kultúrája részé­vé válik egyrészt az egyetemes magyar kultú­rának, másrészt pedig erősíti azt a többnyelvű közeget, amelyben élünk.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy illúzió múltja

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >

Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét

„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >

Reagálás A szakma becsülete című írásra

Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >

A város hangulatának megörzése nem kérdés

„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >

Vargabetű

„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >

Az eurómilliós botránylista

„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >

Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye

A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >

Ne ítélkezzünk előre!

Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >

Nem rosszak, csak naívak

Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >

A "biodekor" listáról

„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >

Kár a bélyegért!

„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >

Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?

"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |